Hó

Nem tudom, hogy pontosan mennyi a nosztalgia és a valóság aránya abban a teljesen egyértelmű érzésemben, hogy a nyolcvanas években nagyon jó volt gyereknek lenni. Persze sok dolgot utáltam, főként az iskolát, amely a rendszer legutolsó éveiben is szerfölött nyomasztó volt. Nem tetszett a még egy gyermek számára is nyilvánvaló egyhangúsága, korlátoltsága – bár csak első nyugati utam során, 1987-ben Nyugat-Németországban döbbentem rá, hogy valami alapvetően nem stimmel otthon. De nem ez a fontos, különösen nem egy kölyöknek; élveztem a gyermekkoromat. Volt kivel: barátok az iskolában, játék a szünetekben, focicsapat szervezése, délután (nyáron estig) játék a dühöngőben vagy barátoknál, otthon, társasjátékok és tévézés, kirándulások, néha múzeum és hangverseny a szülőkkel – igazán széles alap egy gyereknek bármilyen korszakban.

A felnőtteknek sem unalmas időszak volt ez: már nem a keménykedés, hanem a fellazulás, a rothadó rendszer alatti egyre nyüzsgőbb kiútkeresés ideje. Még tartott a relatív jólét: az átlag magyar harminc éve nem éhezett, a csak kicsit módosabbaknak már a Bécsben beszerezhető videómagnón, jugoszláviai nyaraláson vagy tátrai síelésen járt az eszük. A tévében Hofi először Brezsnyeven, később pedig a teljesen megvadult Ceaușescun viccelődött, a vasárnapi matinékon sok volt az amerikai rajzfilm. Sőt, jeles napok estéin a tévé leadott egy-egy nyugati szuperprodukciót: James Bond ugyan nem jöhetett a vasfüggöny mögé, Luke Skywalker igen. Gyűjtöttem is a Jedi-bábukat, bár a zöldséges fia és az autószerelő gyereke megelőzött.