Mérlegen a NATO nehéz éve

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet munkatársa

Egyik legkritikusabb évén van túl az észak-atlanti szervezet, annak ellenére, hogy nem is vesz részt az ukrajnai háborúban. A politikai egység fenntartása, a katonai reagálóképesség demonstrálása és a stratégiai útkeresés az elkövetkező évtizedre jelentősen le­terhelte és nemegyszer feszült döntési helyzetbe hozta a tagországokat.

Ma már talán közhely, hogy

a biztonság kérdését új, harminc éve sosem gondolt alapokra helyezve át. Így magától értetődik a kérdés, hogy a kontinens biztonságát szavatolni hivatott NATO miként tudott eleget tenni eredeti feladatának, és felkészülni arra az esetre, ha támadás érné a szövetség valamelyik tagját. Az elmúlt év értékelése előtt még érdemes kiemelni és újra elmondani: nincs olyan, hogy a NATO „lép” vagy a NATO „dönt” valamiben. A szervezet az azt alkotó harminc ország közös akaratának megtestesítője, senki nem dönthet önállóan a NATO vagy a tagországok nevében.

A NATO-ban sokkal több dolog történik, mint amennyiről értesülünk, ami persze természetes, hiszen rengeteg katonai és hírszerzési információ kering a szervezeten belül. A diszkréciónak azonban van egy másik oka is: a szövetség logikája szerint a viták kiteregetése a tagországok között a gyengeség jele, amely könnyebben megoszthatóvá teszi a szervezet egységét a külső ellenfelek esetében.

Az első ilyen a tagországok többségének hír­szerzési kudarca volt, hiszen nem tudták megjósolni az orosz beavatkozási terveket. Ezt még akár el is nézhettük volna, hiszen

A többségnek azonban maximum egy korlátozott háború lehetősége rögzült be, és nem folyt tervezés igazi háború gazdasági vagy politikai következményeire.

Érdekes módon a NATO tagországait érintő katonai kihatásokra viszont igen. A szövetség itt úgy működött, ahogy elvárható volt, mindenre volt terve (a katonák amúgy is imádnak tervezni). Amikor február 24-e után a NATO krízisüzemmódba kapcsolt, mind a politikai, mind a katonai szint hozta az elvárható gyors döntéseket, megtörténtek a 2014 óta kidolgozott és begyakorolt mozgósítások, csapattelepítések, új többnemzeti erők fel­vonultatása a keleti határokra.

Az ukrán konfliktus a NATO egységes légtérvédelmének hiányosságaira is rámutatott. Előbb egy ukrán felderítődrón szállt el egészen Zágrábig, majd egy litván kisgép repült Bulgáriáig (Hajdúszoboszlón még tankolni is megállt), hogy aztán eltűnjenek ismeretlen állampolgárságú pilótái.

de az esetek rávilágítottak, hogy modern vadászgépek ide, távolba látó radarok oda, a rendszer nem tökéletes.

A NATO politikai tesztje a júniusi madridi csúcs volt. A részletekbe nem belemenve, a tagországok ismét egységet mutattak, az utolsó pillanatban Svédország és Finnország csatlakozási szándékát közösen fogadták el (bár a magyar és a török ratifikáció halogatása ezzel ellentétes), és megszületett az új konszenzusos jövő­stratégia Kína változó szerepének hangsúlyozásával.

Ukrajna kapcsán a csúcson is kiderült, hogy van némi mellébeszélés. A NATO halált okozó fegyverek­k­el, drónokkal, tankokkal, egyebekkel nem támogatja Kijevet, bár néha Jens Stoltenberg főtitkár megnyilatkozásaiból ennek épp az ellenkezője látszik.

Ebben a kérdésben pont nincs konszenzus, de erre senki nem akar büszke lenni. Ami helyette van, az amerikai vezetéssel az egyes országok támogatása kétoldalú alapon.

Nyitóképen: A NATO zászlaját tartja egy katona a Vaskard 16 (Iron Sword 16) fedőnevű, négyezer fős NATO-hadgyakorlat záróünnepségén Litvániában 2016-ban (otó: MTI/EPA/Olivier Hoslet)