Elengedő szeretet

Skrabski Fruzsina írása hetilapunkban, a Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés szerzőinek rovatában

Így halottak napja idején szorít a szívem a szüleim hiányától. Persze van közöttünk egy misztikus kapocs, egyfajta kommunikáció is: emlékekből, imákból, gondolatbeszélgetésekből összegyúrt kapcsolat – de mégse az élő jelenlét. Leginkább a gyereknevelésről kérdeznék tőlük, hiszen annyira jól neveltek. Elsősorban talán azért, mert magabiztosak voltak.

Ők, Skrabski Árpád és Kopp Mária

Nyilván anyukám pszichológiai tudása is adta ezt az erőt bennük, de én teljes biztonságban éltem. Másrészt mindketten nagyon tudtak szeretni. Apám nagy, rajongó lélek volt, anyukámat pedig mély szeretet jellemezte, és mindketten az utolsó idegszálukig figyeltek rám, ha hozzájuk beszéltem.

Sokáig nyugtattam magam, hogy én is ilyen szülő vagyok, hiszen ezeket a mintákat hoztam, de sajnos nem vagyok ilyen. Aggódom, bizonytalankodom, és ritkán vagyok ott teljesen: jobb esetben a gondolataimban veszek el, rosszabb esetben valami kütyüt nyomogatva.

Ha élnének még a szüleim, és kérdezhetnék valamit tőlük, biztos a gyereknevelésről kérdezném őket,

Rossz gyerek voltam, bamba. Az iskolákból kirúgtak, nem tanultam, megszöktem. Ők mégis büszkék voltak rám, és rengeteget dicsértek, hogy milyen jól adom elő magam, milyen jó a fantáziám, és milyen vagány vagyok. Nagy önállóságot kaptam tőlük. Tízévesen heti kétszer be kellett vásárolnom a nagypapám testvéreinek, akikkel eltartási szerződésünk volt. Két félárván maradt unokatesómat el kellett hoznom hetente egyszer az oviból és játszanom velük, amíg az apukájuk értük nem jött. Gyerekként a vigyázás hatalmas játék volt, ugyanúgy élveztem, mint ők. Természetes volt számomra a felelősség akár ezekben a munkákban, akár az egyedül közlekedésben.

Nem féltettek? – kérdezem magamtól, és tudom, hogy féltettek. Apukám bármikor bárhova értem jött. Volt, hogy egyszer majdnem azért késte le a repülőgépét, mert hajnali háromkor fuvarozott engem egy kis erdőből egy nagy erdőbe, mert éppen túlélőtúrán voltam. Túléltem. Pedig rengeteg hülyeséget csináltam: körbestoppoltam Európát a barátnőmmel, motorral elmentem Luxemburgba.

Hogyhogy elengedtek? Nem engedtek el, de én nem adtam nekik választási lehetőséget. Ők pedig azt kérték, ha már így van, akkor kétnaponta telefonáljak haza. Nem voltam túlféltve. Szüleim lementek a Balatonra nyáron, és sok kapcsolat nem volt velük, mert akkor tudtam felvenni a telefont, ha épp otthon voltam, amikor hívtak egy fülkéből.

Volt, hogy kerestek nekem iskolát, máskor pedig, tizenhét évesen kirúgva, megbuktatva otthagytak a lakásban, és rám bízták, hogy oldjam meg azt a helyzetet, amit magamnak okoztam. Mérges voltam rájuk: úgy éreztem, hogy cserben hagytak. De utólag ez a legtöbb, amit valaha adtak, mert végül találtam magamnak iskolát augusztus végén. Az az önbizalom és tudás, amit ebből tanultam, hogy mindent meg tudok oldani, most is megtart bármilyen bajban.

Nem volt köztünk tabutéma. Kiskoromtól beszéltek előttem politikáról, munkáról, filozófiáról, sőt még a testi szerelemről is. Apám azt mondta, hogy nincs olyan gondolat, amit nem szabad hallanom: ha valakinek egységes a világképe, akkor mindent a helyére tud tenni.

és sokat beszéltek Istenről és a szentekről, teljes természetességgel volt a mindennapjaink része.

Kutatások szerint abból lesz tehetséges felnőtt, akit nem támogattak anyagilag a szülei, akivel igazságtalanok voltak, aki nem kitűnő tanuló, akinek meg kellett szenvednie az akadályokkal. Akkor ezek szerint direkte kell nem segíteni a gyereknek, akkor boldogul jól? Nekem segítettek anyagilag, de azt is úgy, hogy nagyon keveset adtak; dolgoznom kellett, különben csak túrós csuszára tellett. Persze közben mindig tudtam, hogy számíthatok rájuk.

Még szerencsére messze van, hogy a kislányom kirepüljön. Szeretném én is ilyen bátran és jól csinálni, mint a szüleim. Csak… bárcsak kérdezhetnék tőlük!

Nyitókép: Shutterstock