„Antall József a magyar nép történelmi szerencséje” – Köbli Norbert a Mandinernek

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban

Miért pont a taxisblokád?

A mai negyveneseknek, pláne az idősebbeknek van valamilyen érzelmi viszonyulásuk a taxisblokádhoz, sokan pontosan tudják, hol voltak, mit csináltak 1990. október 25. és 28. között. Tisztában voltam vele, hogy ha elmesélem ennek a pár napnak a történetét és rajta keresztül a rendszerváltást, az sokakat megérinthet. Az Örök tél és a málenkij robot után egy újabb kibeszéletlen témát kerestem, ami ott van a kollektív tudattalanban.

Eltelt már annyi idő, hogy indulat- és előítélet-mentesen beszéljünk 1990-ről. A film ötlete tehát már régebben megfogalmazódott bennem, csak azt kellett kitalálnom, hogyan lesz a megformálatlan nyersanyagból történet.

És hogyan lett?

Ahogy minden forgatókönyvem esetében, először anyagot gyűjtöttem, kutatómunkát végeztem. Egyszer csak szembesültem azzal, amiről korábban nem tudtam, hogy Antall József ezekben a napokban kórházban volt; egy daganatot távolítottak el a hónaljából, amelyről még azt sem lehetett tudni, hogy rosszindulatú-e. A műtét után lábadozott, a szövettan – mint később kiderült, egész sorsát meghatározó – eredményére várt,

Amikor ez a személyes és a nagy társadalmi történet egyszerre összetalálkozott, rögtön éreztem, ebből jó film lehet. Minél jobban beleástam magam a témába, annál biztosabb lettem benne, hogy ezt nem írhatja meg más, csak én.

Miért?

Egyfajta önszuggesztió minden alkotási folyamatban szükséges. Íróként nemcsak arról kell meggyőznöm magam, hogy a gondolataim másoknak is érdekesek, de arról is, hogy az adott forgatókönyvet senki nem tudja nálam jobban megírni, tehát nálam van a legjobb kezekben. Az írónak nemcsak az írásaival kell hatnia, de a hitével, a lelkesedésével is, hogy a pénzosztó, a producer, a rendező kétely nélkül mellé álljon. Ha én nem hiszek magamban, miért várjam el, hogy mások higgyenek?

Ez esetben rögtön sikerült ezt elérni?

Nem. 2018–19-ben merült fel először a Blokád ötlete, de akkor még nem tudtuk összeszedni rá a pénzt, majd 2021 elején Lajos Tamás producer javasolta, hogy fussunk neki újra. Ezúttal összeálltak a csillagok, és másfél év alatt eljutottunk a forgatókönyvtől a bemutatóig.

Antall József személyes sorsát megismerve volt olyan szándéka is, hogy ezzel a filmmel helyre tegye a néhai miniszterelnök megítélését? Még ma is sokszor hallani olyan véleményeket, hogy a „puhánysága”, a baloldalnak tett túlzott engedményei megakadályozták a valódi rendszerváltást.

Első nekifutásra az a dráma foglalkoztatott, hogy itt van egy ember, aki egész életében arra várt, hogy politizálhasson és elindulhasson egy szabad választáson. Sikerrel jár, miniszterelnök lesz, de a győzelme után fél évvel megtudja, hogy halálos beteg. Miért történik ez? Mit akar tőle a sors? Mi a dolga, feladata erre a maradék időre? Ki volt Antall József? Mit példáz a sorsa? Ennek a rejtélynek eredtem a nyomába. Elolvastam Antall összes írását, beszédét, interjúját. A nagy, háromkötetes Modell és valóságot, Osskó Judit vele készített remek életút­interjú-kötetét, diákjai, munkatársai, többek közt Kónya Imre visszaemlékezéseit, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár taxisblokádból kiadott kétkötetes munkáját, és még hosszan sorolhatnám. Nagyon jól dokumentált életpálya az övé. Minél többet tudtam meg Antallról, annál inkább úgy éreztem, és ma már ez a teljes meg­győződésem, hogy

Aczél György mondta egyszer, egyébként a száműzött Rákosinak: „Kádár János a magyar nép történelmi szerencséje.” Én meg azt mondom, Antall József a magyar nép történelmi szerencséje. Ezt szerettem volna megmutatni a nézőknek. Hogy a közhelyeken, előítéleteken túl milyen tökös, szellemes, becsületes ember volt a rendszerváltoztatás miniszterelnöke. A kívülről vezérelt emberek közt egy belülről vezérelt ember.

Ezt a fajta új perspektívából való láttatást segíti az is, hogy két síkon játszódik a történet? Antall József nemcsak miniszterelnökként, hanem fiatal történelemtanárként, ötvenhatos forradalmárként is megjelenik.

Tudtam, hogy sokkal könnyebb lesz Antall-lal azonosulni, ha megmutatjuk, milyen volt huszonhárom éves, szenvedélyes pályakezdőként, az Eötvös-­gimnázium fiúosztályának osztályfőnökeként. Alig néhány évvel idősebben a tanítványainál. A szabadságharc idején kint volt az utcákon, megszervezte a Független Kisgazdapárt fegyveres őrzését. Ebből rendőrségi ügye lett, és eltiltották a tanítástól. Külön öröm, hogy ifjabb Vidnyánszky Attila, aki az első gondolatom volt rá, elvállalta a fiatal Antall József szerepét. Nem csupán azért, mert ma ő az ország egyik legjobb színésze, hanem azért is, mert csak ritkán játszik filmben. A lelkesedése még jobban feltüzelt minket is.

Az idősebb Antall Józsefet Seress Zoltán, Göncz Árpádot Gáspár Tibor játssza. Rájuk hogyan esett a választás?

Gáspár Tibort Bergendy Péter barátom ajánlotta, és azt kell mondanom, fantasztikus ötlet volt. Az idősebb Antallt viszont elég sokáig kerestük. Olyan emberre vártunk,

és persze azt is szerettük volna, ha legalább alkatában valamennyire hasonlít Antallra. Seress Zoli ugyan jóval magasabb, nem hiszem, hogy ez a nézőnek problémát okozna. Olyan átéléssel van jelen, az első pillanattól kezdve annyira magáévá tette a figurát, hogy szemernyi kételyünk sem lesz, Antallt látjuk-e a vásznon. Csakúgy mint Vidnyánszkynál: elhisszük, hogy ők egymás fiatal- és idősebb kori énjei.

Magyar filmben talán még soha nem tüntettek fel politikust ennyire jó színben, nem lesz ebből népharag?

Valóban, a magyar filmtörténetben a politikus jellemzően cinikus, korrupt, groteszk, balfék alak. Ez érthető: voltak jó páran az utóbbi százötven- kétszáz évben, akik rászolgáltak erre az ábrázolásra. A filmalkotók és a közönség politikusokkal szembeni általános iszonyodását is szerettem volna kicsit árnyalni azzal, hogy a Blokádban a politikát mint szakmát is igyekszünk bemutatni: hogyan élnek a politikusok, hogyan tárgyalnak, működnek, viselkednek. Nem a rózsaszínre festés szándékával, hanem hogy közelebb jussunk a valósághoz. És van még egy fontos dolog, amire mindezeken felül, a Blokád sokadik rétegeként rá akartam világítani: hogy a taxisblokád időszaka médiatörténeti mérföldkő is volt. Tizenkét éves dombóvári gyerekként a szüleimmel a televízióban követtük az eseményeket, azt, hogy a taxisok, fuvarosok, komplett családok, szimpatizánsok – körül­belül félmillió ember – mit csinálnak az utcákon. A Nap-kelte reggel, az Ablak este élőben közvetített, a stúdióban közben háttérbeszélgetések voltak, vasárnap ugyancsak élőben nézhette az ország az érdekegyeztető tanács ülését, végül vasárnap este Antall híres pizsamás interjúját. Ilyen élőzésre korábban nem volt példa.

Antall számára ezért a legnagyobb tanulsága az volt ezeknek a napoknak, hogy csak annyira vagy jó, amennyi ebből a tévében látszik.

Azt mondta a beszélgetés elején, hogy épp elég idő telt el a taxisblokád óta, hogy indulat- és ítélkezésmentesen tudjunk beszélni a történtekről és a főszereplőkről. Nem tart attól, hogy mégis aktuálpolitikai össztűz zúdul majd a filmre minden oldalról, számonkérve a történelmi hitelességet, a vélt vagy valós saját igazságokat?

Mit mondjak erre? Mindenkinek szíve joga reagálni. Aki kommunikál valamit egy filmben, annak fel kell készülnie, hogy ez másokat is kommunikációra fog sarkallani. A Blokád két olyan emberről szól, Antall Józsefről és Göncz Árpádról, aki már nem él. És két halott pártról, az MDF-ről és az SZDSZ-ről.

Régi vágya, hogy Trianonról készítsen filmet, méghozzá vígjátékot, ám csak nem akar összejönni. Ha valamit kollektíve nem dolgoztunk fel, ez a téma biztosan az, az irodalomban már elindult valami, nem volna itt az ideje filmben is rendesen nekikezdeni?

Vannak filmötleteim, forgatókönyveim, amelyek nem valósultak meg. Még. Ilyen a Trianon-filmterv és ilyen a Puskás-filmtervem is. Remélem, egy szép napon zöld jelzést kapnak, és elmesélhetem őket.

Fotók: Ficsor Márton