A háziasszony Szun-cét olvas

Könyvfesztiválon jártam. Rémületes élmény. Be­zsúfoltak vagy száz kiadót a Millenárisra, az átalakított gyárépületekbe. Iszonyú embermennyiség, vége­láthatatlan nyomorgás, izzasztó meleg. Szoktak panaszkodni a nagyüzemi állattartásra, de az irodalmi nagyüzem nem kevésbé elborzasztó. Tömegtenyésztett szerzők sötét sarkokban, söralátétnyi helyeken dedikálják a könyveiket, miközben csörtetve vonul mellettük az olvasócsorda. Ha valódi írókról van szó, még méltatlanabb a helyzet. Na persze, a sznobság. Az orr fennhordása. Fintorogni, finnyázni, nagy elvárásokkal érkezni, elégedetlenkedni. Nemhogy örülnénk, hogy olvasni menő. A Millenárison természetesen ott nyüzsgött a bagázs, de rajtuk (a látványukon, a beszédmódjukon, az egymás megjelenése által gerjesztett, felülmúlhatatlanul intim atmoszférán) már nem akad fenn az ember. Elviseli, sőt megérti, hogy vannak, hogy ilyenek, mintha a hanyagul nyakukba kanyarított sálra aranyfonállal hímezték volna rá, hogy ők a kulturális élet legfontosabb szereplői, hivatásos ízlésgyártók, karrieregyengetők. Normális ízlésű ember nem miattuk, hanem határozottan az ő ellenükben szereti a kultúrát. Az ember normális esetben persze nem „szereti” a kultúrát, mintha ez választható hobbiopció lenne a hegyikerékpározás és a kertészkedés mellett. Itt kéne nagy szavakat használni, de nem megyek tovább, az idealizmus az egyetlen jellemhiba, amit manapság magunk előtt sem merünk bevallani.