Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
A maratonnak a futóvilág szemében kitüntetett szerepe nehezen magyarázható száraz tényekkel. Kell hozzá valami mitikus és valami mágikus. Körképünk eredményekről és maratonistákról.
Balázs Boldizsár írása a Mandiner hetilapban.
Az utóbbi években új felfogás nyer teret az őstörténetet kutató antropológusok körében. Egyre inkább úgy tűnik, fajunk futni született. Hosszan futni. A Homo sapienst semmilyen egyéb testi adottsága nem emeli ki a táplálékért egykor vele versengő nagymacskák, főemlősök és előemberrokonok közül, mint hogy hosszú órákon át képes belegyaloglás nélkül vadat hajszolni, akár szavannai hőmérsékletben és páratartalomban is. Szőrtelenül nincs nagyon védelme, se álcája, ellenben nagyon magas a hőleadása. A két lábon járás megnövekedett energiaigénye az idegrendszer egyensúlyközpontjában csak akkor éri meg evolúciósan, ha hasznot húzunk abból, hogy a légzésért felelős izmok függetlenednek a mozgáséitól, így magas lépésfrekvencia mellett is képesek vagyunk lassabb és hatékonyabb oxigéncserére. Felegyenesedve, magasabbról tekinteni a tájra csak akkor előny, ha a vadász a zsákmány ide-oda félreugrása, a következő két másodperc helyett a lehetséges menekülési útvonalakat, a következő húsz percet fürkészi. És még jó néhány élettani példa utal arra, hogy a nyeszlett korai emberek teljesen újszerű vadászmódszerrel csaklizhatták el az izmosabb, jobb érzékszervű, halálosabb fenevadak elől azt a plusztáplálékot, amelyet az agytérfogat-növekedés megkövetelt. Az elképzelések szerint őseink öt-tíz órán át nyugtot nem hagyva űzték zsákmányukat, míg azok izomzata túlhevülés, oxigénhiány és végső elsavasodás miatt merevgörcsbe állt, és a konok egyenletességgel futó embertörzs agyonüthette a mozgásképtelen állatot.
Az elmélet körül élénk tudományos munka folyik, de minthogy az embert illetően állít valamit, egy évszázadon belül sem a véglegesnek tekinthető megerősítését, sem cáfolatát nem lehet várni. Közvetett jelek mindenesetre szólnak mellette, például a maratonfutás, amely úgy volt képes több mint száz évig folyamatosan növekvő sportág maradni és közben tömegsporttá válni, hogy az első világraszóló, sportága határait átlépő csillaga nem egész tíz éve futotta első 42,195 kilométeres versenyét.