„Haza akarok menni”
|Veczán Zoltán|
Élénken emlékszem apai nagymamám utolsó heteire. Előbb a Szent Margit Kórház nyomorult, hálapénzzel épphogy kibélelt osztályán volt, végül egy elfekvőben. Mélyen megrendítő áldás volt a Jóistentől, hogy engem az utolsó pillanatig megismert, noha másokkal már szembefordította a demencia ösztökélte gyanakvás. Még énekelgetett olykor a kiszuperált támaszának dőlve az ágyon, s ha ott voltam, el-elkalandozó értelmével hol érett bölcsességeket, hol zagyvaságokat motyogott nekem. Mélységesen szégyelltem magam, hogy képtelen vagyok több időt tölteni vele, nem beszélve a korábbi évekről, amikor csupán éltem kamaszéletem, s nem gondoltam, hogy valaha eljön az a végtelen, átvirrasztott este nála, melynek hajnalán megérkeznek a mentők, s a fűtetlen mentőautóban eldöcögtünk oda, ahonnan már csak egyikünk tér haza.
Eltelt tíz év, mégis nagyon megrázott A gyémánt út pora című magyar rövidfilm. Szívbe markoló volt belegondolni, nagymamámmal is bánhattak így, amikor nem voltunk éppen vele – ott, ahol alávaló kegyetlenségnek tűnik durvának lenni egy végnapjait élő idős emberrel, mégis a dolgozók egy részénél szükségszerű az eldurvulás, az együttérzés béklyójának lerázása. A beteg nekik darabáru – csendes vagy problémás. Zömüket nehéz hibáztatni ezért: nem vehetik vállukra napról napra a világ fájdalmát, mert saját lelkük is sírba sorvadna vele. Ezért védekeznek – cinizmussal, érzelmi távolságtartással, automatizmusokkal. A film, amennyire ez harminc percben lehetséges, bemutatja a jól ismert kórházi miliőt s a hivatás dilemmáit is: egészségesnek és vidámnak lenni betegek között, letenni az orvosi köpenyt, ahogy minden normális ember leteszi a munkát, miközben itt emberéletek függhetnek azon, ha csak még egy picit ráhúz az ügyelet után… A hivatás és magánélet közötti egyensúly maga is kényes kérdés, hiszen a gyógyító nem csak saját igényeit és életét szorítja háttérbe – akár a saját édesanyját mások édesanyja kedvéért –, az is áldozatot hoz, aki őt várja otthon a hosszú covidügyelet után, akit nem ér rá meglátogatni, aki a visszahívására vár. Ott van a magatehetetlen emberek méltósága – amit szinte lehetetlen összeegyeztetni bármiféle hatékony (értsd: gyors) gyógykezeléssel, elvégre mit lehet kezdeni a néha irracionális pánikrohamokat kapó, demenciában szenvedő Vilma nénivel, aki kitépi magából a branült, elvetve a gyógyulás matematikailag amúgy sem mérhető esélyeit? S vele együtt ott van még a múló nemzedék: komával, papával, operettel, Wartburggal. Isten velük.
(A gyémánt út pora. Vámos Zoltán rövidfilmje, 2022)
***