Patchwork

„Haza akarok menni”

|Veczán Zoltán|

Élénken emlékszem apai nagymamám utolsó heteire. Előbb a Szent Margit Kórház nyomorult, hálapénzzel épphogy kibélelt osztályán volt, végül egy elfekvőben. Mélyen megrendítő áldás volt a Jóistentől, hogy engem az utolsó pillanatig megismert, noha másokkal már szembefordította a demencia ösztökélte gyanakvás. Még énekelgetett olykor a kiszuperált támaszának dőlve az ágyon, s ha ott voltam, el-elkalandozó értelmével hol érett bölcsességeket, hol zagyvaságokat motyogott nekem. Mélységesen szégyelltem magam, hogy képtelen vagyok több időt tölteni vele, nem beszélve a korábbi évekről, amikor csupán éltem kamaszéletem, s nem gondoltam, hogy valaha eljön az a végtelen, átvirrasztott este nála, melynek hajnalán megérkeznek a mentők, s a fűtetlen mentőautóban eldöcögtünk oda, ahonnan már csak egyikünk tér haza.

Eltelt tíz év, mégis nagyon megrázott A gyémánt út pora című magyar rövidfilm. Szívbe markoló volt belegondolni, nagymamámmal is bánhattak így, amikor nem voltunk éppen vele – ott, ahol alávaló kegyetlenségnek tűnik durvának lenni egy végnapjait élő idős emberrel, mégis a dolgozók egy részénél szükségszerű az eldurvulás, az együttérzés béklyójának lerázása. A beteg nekik darabáru – csendes vagy problémás. Zömüket nehéz hibáztatni ezért: nem vehetik vállukra napról napra a világ fájdalmát, mert saját lelkük is sírba sorvadna vele. Ezért védekeznek – cinizmussal, érzelmi távolságtartással, automatizmusokkal. A film, amennyire ez harminc percben lehetséges, bemutatja a jól ismert kórházi miliőt s a hivatás dilemmáit is: egészségesnek és vidámnak lenni betegek között, letenni az orvosi köpenyt, ahogy minden normális ember leteszi a munkát, miközben itt ember­életek függhetnek azon, ha csak még egy picit ráhúz az ügyelet után… A hivatás és magánélet közötti egyensúly maga is kényes kérdés, hiszen a gyógyító nem csak saját igényeit és életét szorítja háttérbe – akár a saját édesanyját mások édesanyja kedvéért –, az is áldozatot hoz, aki őt várja otthon a hosszú covidügyelet után, akit nem ér rá meglátogatni, aki a visszahívására vár. Ott van a magatehetetlen emberek méltósága – amit szinte lehetetlen összeegyeztetni bármiféle hatékony (értsd: gyors) gyógykezeléssel, elvégre mit lehet kezdeni a néha irracionális pánikrohamokat kapó, demenciában szenvedő Vilma nénivel, aki kitépi magából a branült, elvetve a gyógyulás matematikailag amúgy sem mérhető esélyeit? S vele együtt ott van még a múló nemzedék: komával, papával, operettel, Wartburggal. Isten velük.
(A gyémánt út pora. Vámos Zoltán rövidfilmje, 2022)

***

Felráz, felkavar és elgondolkodtat – Dezső Tamás leveleiről

|Kéri Gáspár|

Hosszú utat járt be a pályáját autodidaktaként kezdő Dezső Tamás, míg fotó­riporterből és dokumentarista fotográfusból konceptuális művésszé vált. Hipotézis: Levél minden címen Maribor és Bécs után a budapesti Capa-központban látható legújabb anyaga a kiállított objektek mellett ugyan jelentős részben fotóalapú munkákat tartalmaz, ezzel a kiállítással Dezső átlépett a képzőművészet területére. A címadást Johann Wolfgang von Goethe ihlette, aki botanikai tanulmányai során a növények identitását kutatta. Dezső pedig nem tesz mást, mint a vizualitás és a gondolati művészet eszközrendszerével saját nyelvére fordítja a személyes és a közösségi identitás égetően fontos kérdéseit. A növények – és talán Goethe – nyomán Dezső Tamás a szerves fejlődés elvét vallja, ami nyilvánvaló fogódzót jelent egy bizonytalanságokkal és válságokkal teli korban. A korban, amelynek minden ellenkező híreszteléssel szemben mi magunk alakítjuk a kereteit, s amelyben az alkotó a 18. századi enciklopédikusság gesztusának szándékával hozza létre személyes gyűjteményét. Azt a gyűjteményt, amely talált tárgyakat – növényi fosszíliákat és az ipari forradalom előtt begyűjtött növények mikroszkopikus képeit –, talált tárgyakból továbbgondolt ready made-eket, installációkat, nem utolsósorban pedig fotókat tartalmaz. A több száz éves sövényt, egy erdő japán fametszetekre emlékeztető fekete-fehér negatív képét vagy a különféle levelek erezetét egyetlen gyűjteményben megcsodálva saját létezésünk és mulandóságunk vagy akár emberi kapcsolataink működése felett is elmerenghetünk. Bár Dezső Tamás anyaga nem mentes a posztmodern esztétizálástól, a kiállítás teljes mértékben eléri célját: felráz, felkavar és elgondolkodtat. Ma már semmi nem olyan, mint tegnap volt; holnap pedig egy egészen más világra ébredünk, ha nem kapunk észbe időben.

(Hipotézis: Levél minden. Dezső Tamás kiállítása december 23-áig tekinthető meg a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban)

***

Mindenki aljassága