Menetelés Rómába

1922. október 31-én zajlott le a menetelés Rómába (marcia su Roma), melyet az utókor Benito Mussolini hatalomátvétele legfőbb eseményének tart.

A „fasizmus” utólag egyfajta gyűjtőszóként funkcionál még napjaink történetírásában is a szélsőjobboldalra, noha a korabeli nacionalista, etatista, szélsőjobboldali irányzatok korántsem voltak egységesek, és mind ideológiailag, mind pedig szerkezetüket, tevékenységüket tekintve érdemes megkülönböztetni az eltérő irányzatokat. Mint Ormos Mária történész is rámutatott,

Mindez nem meglepő, hiszen apja, Alessandro Mussolini szocialista meggyőződésű munkásember, kovács volt. Fia 1909-ben egyenesen munkás­párti titkári állást vállalt az akkor az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Trentóban, később a L’Avvenire del Lavoratore (a munkás jövője) és a Lotta di classe (osztályharc) című lapot szerkesztette.

A fiatal Mussolini olvasott politikusnak tartotta magát, jól ismerte Marx és Engels munkáit is. Szakítását az olasz szocialistákkal nem is forradalmi nézetei hozták el – hiszen alapvetően reakciós erőként tekintett a császári Németországra és az Osztrák–Magyar Monarchiára, pláne az Oszmán Birodalomra –, hanem háborúpártisága. Úgy vélte, hogy az olaszoknak ki kell szakítaniuk a Monarchia olaszlakta részeit, ez az álláspontja pedig visszatetszést keltett szocialista körökben. Ennek ellenére egy korabeli rendőri jelentés még mindig így utalt rá: „forradalmi szocialista” – idézi Charles Delzell történész.

s a fasizmus korai programjában szerepelt, hogy a gyárakat a munkások irányítsák, továbbá követelték a radikális földosztást is.

A mozgalom 1921-ben választotta szimbólumául a fascest, a husángok közé fogott bárdot, amelyet az ókori Rómában a lictorok hordoztak a testi fenyítés jeleként azokkal szemben, akik nem mutattak tiszteletet a magistratus iránt – Mussolininél a jelkép már a társadalmi összhangot képviselte.

A fasizmus központi elve a „korporatív társadalom” volt, lényege az osztályharc meghaladása: eszerint a munkás és a tőkés érdeke nem ellentétes, hanem közös, a bérharcokat tárgyalással kell rendezni a haza szolgálatában. A párt idővel erősen baloldalellenes is lett; 1921-ben szövetségre lépett a polgári pártokkal, s az az évi választáson elegendő széket szerzett ahhoz, hogy elképzeléseit rá tudja kényszeríteni a kormányra.

Korabeli felvételek a fasiszta hatalomátvételről

Mussolini szembefordult a „hálátlan” nyertes antanthatalmakkal, és amíg jó kapcsolatokat igyekezett kiépíteni a Vatikánnal, az emberei erőszakhullámot indítottak el Olaszország utcáin a baloldal ellen.

Ez azonban közel sem volt elég a hatalomátvételhez. A döntő löketet a szocialisták kormányba való bevonásának híre adta. 1922. október 27-én jól szervezett akcióba kezdtek, az országot több régióra osztva fasiszta aktivisták fegyverezték le a reguláris hadsereget, majd a nagyobb vidéki városok elfoglalása után Róma következett.

A kormány lemondott, III. Viktor Emánuel király pedig lagymatag fellépést tanúsított, ami lehetőséget teremtett a Mussolini vezette kabinet megalakítására.

Az utókor ezt puccsként értelmezte, s bár az erőszakos jelleg természetesen jelen volt, a kormány lemondása és az új kormány király általi kinevezése jogszerűen történt. 

Mint azonban fentebb is utaltunk rá, a fasizmus későbbi, Németországgal kötött szövetsége és a második világháború bűnei máig nehézzé teszik a tisztán látást az olasz fasizmus jellege kapcsán. Itt természetesen a legkevésbé sem kívánjuk felmenteni az olasz rendszert annak totalitárius bélyege alól,

mint Antonio Gramsci bebörtönzése, vagy az Etiópiával szembeni olasz agresszióra.

Az antiszemitizmus vádja viszont például kevéssé tűnik bizonyítottnak a korai olasz fasizmussal szemben. Mussolini, aki pályafutását az olasz szocialisták között kezdte, számos szekuláris zsidóval érintkezett a baloldali körökben, de miután elhagyta a baloldalt, antiszemita nézeteket kezdett hirdetni: korai híveihez még úgy szolt, hogy a bolsevizmus „egy zsinagóga-összeesküvés”.

Álláspontját azonban az aktuálpolitika befolyásolta, és az antiszemitizmus nem hozott szavazatokat az olasz polgári miliőben. A fasiszta párt első tagjai, majd később valódi szentként tisztelt elesettei között nem egy olasz zsidó akadt, ahogy Mussolini későbbi miniszterei között is több itáliai izraelita szolgált.

a korabeli náci német kritikusok – és utólag a szocialista történetírás – nem kis bosszankodására. A korabeli Olaszország egyébiránt a numerus clausus miatt Magyarországról távozó zsidó diákokat is befogadta, így közölhetett például az Egyenlőség nevű zsidó lap terjedelmes cikket 1928. június 9-i számában „A diktátor és a bujdosó diákok” címmel, melyhez fotó is tartozott: a képen maga Mussolini pózolt magyar-zsidó diákokkal, akik Olaszországban tanultak. A korabeli olasz egyetemekről – és az olasz fasiszta ifjúsági mozgalomból – került ki a későbbi budapesti főrabbi, Herskovits Fábián, de az Izraelben ünnepelt jobboldali nemzeti hős, Avraham Yair Stern is. 1934-ben még tengerészeti akadémiát is alapított a Betar cionista mozgalom Civitavecchiában, Mussolini tudtával és támogatásával: az olasz fasiszta kiképzők keze alól később az izraeli haditengerészet számos nagyja került ki, az iskolának magyar-zsidó diákjai is voltak.

Mindez csak arra mutat rá, hogy a történelem sokoldalú és összetett, nem lehet későbbi értelmezések szerint, az utókor ítéletének magabiztosságával értelmezni azt.

Nyitókép: AFP / Harlingue / Roger-Viollet