Logikát itt ne keressünk!

„Igaz, nem biztos, hogy mindent értenem kéne…” – az elvesztett barátokról szóló Ismerős Arcok-dal remek kísérő a pödrött szélű levelek hullásához s pár üveg borhoz egy csendes délután. Szerencsések vagyunk, nálunk csak levelek hullanak, nem kazettás bombák, mint egy határral arrébb. A kellő távolság mellett a kelletlen közelség is józanítólag hat: így könnyebb nem beleőrülni mindabba, ami történik. Mert logikát itt ne keressünk: nincsen, nem lehet racionális magyarázat arra, hogy férfiak, s olykor nők is, tizennyolc és hatvan év között ahelyett, hogy tanulnának, dolgoznának, élnének, szeretnének, egymást ölik halomra homályos parancsok nyomán még homályosabb birodalmi érdekekért. Míg mi itt biztonságunkban – ami egyébként is igen relatív, elvégre bármikor magasba emelkedhetnek a rettegett gombafelhők – elmélkedünk, elítélünk, szankcionálunk, felelősséget porciózunk és egymással vitatkozunk, vagy jobb esetben: befogadunk, segítünk és ellátunk, addig nem is olyan messzire tőlünk magyarországnyi területeket bombáznak Szíriává. Magyarországnyi lakosságon megy át a front minden szörnyűségével, és csak gyűlnek a hullák katonai és polgári temetőkben, jelöletlen tömegsírokban vagy csak alagsorokban és pincékben.

Megértjük szomszédaink szuverenitásukban elszenvedett sérelmeit, sejteni véljük döntéseik mozgatórugóit, és – már ha félrelibben néha a vörös tornyok ablakain a függöny – valamit megsejtettünk az oroszokéiból is. S az is egyre világosabb, hogy minél tovább folyik a kegyetlen játszma, annál távolabb a kompromisszum, annál nehezebb otthagyniuk az asztalt a játékosoknak. Minél többet fektettek bele, annál csúfosabb lenne a bukásuk, ha nem sikerül legalább valamit elérni, amit győzelemnek lehet eladni otthon; minél több vér folyik, annál több fog még – logikát itt ne keressünk.