Ki állítja meg ezt az őrületet? – Leslie Mandoki a Mandinernek

Augusztusban újra itthon koncertezett, most régi barátja és disszidenstársa, Csupó Gábor Amerikában élő, világhírű rajzfilmrendező 70. születésnapjára érkezett Budapestre. Tudatosan jön haza egyre gyakrabban?

Mindig nagy öröm itthon koncertezni, még ha az időjárás idén sajnos közbeszólt. De egyre többször jövök a családdal is. Több mint két éve a szülővárosomban már nem szállodában lakom, nemrég rendbe szedtük édesanyám egykori lakását, így van hova mennem. 

1975-ben két barátjával, Csupóval és zenésztársával, Szűcs Lászlóval együtt hagyták el Magyarországot, nem is akár­hogyan: egy nyolc és fél kilométeres vasúti alagúton szöktek át Nyugatra. Miért pont akkor? 

Diktatúra volt Magyarországon, cenzúra a művészetben, pláne a jazz-rock világában, és zárva voltak a határok. Erdős Péter, aki akkor az atyaúristen volt a magyar könnyűzenében, mosolyogva mondta a szemembe, hogy soha nem lesz útlevelem, és nem fogok stúdiót látni belülről. Gyakorlatilag kiutált minket a kultúrpolitika. Ha kaptam volna útlevelet, eszembe sem jutott volna elhagyni a hazámat, de úgy éreztem, elfogyott a levegő, mennem kell. Fiatalok voltunk, élni akartunk, és szabadon alkotni.

Honnan jött az alagút ötlete?

Egy barátunk egy évvel korábban disszidált, ő üzente Svéd­országból, hogy próbálkozzunk a karavankáki vasúti alagútnál, amely Jugoszláviát kötötte össze Ausztriával. Három napig bujkáltunk a környéken, Csupó Gábor még tervrajzot is készített, és kifigyeltük, hogy a jugoszláv fegyveres katonák éjfélkor, a váltás idején rövid időre magára hagyják az alagút bejáratát; akkor besurrantunk.

Nem féltek?

Dehogynem. Az alagút tele volt patkányokkal, denevérekkel és mérhetetlen sok szeméttel. A vonatok pedig iszonyatos sebességgel jöttek, ötven méterenként egy kis beugróba húzódtunk be, hogy a vonat ne gázoljon halálra. Irracionális élmény volt, de boldogok voltunk, hogy átértünk.

Németországi zenei karrierje a Dschinghis Khan sikere után a jazz-rock műfajban teljesedett ki. Hamar saját stúdiója lett, ahol világsztárok adják azóta is egymásnak a kilincset. Mire a legbüszkébb?

Mindenekelőtt a három csodálatos gyermekemre. Negyvenhét éve jöttem el Magyarországról. Hálás vagyok a közönségnek, hogy a tenyerén hordott, hogy Berlintől New Yorkig évtizedeken át kitüntetett a figyelmével. A müncheni stúdióm falán lógnak az aranylemezeim, megtisztelő, hogy olyan világsztárok bízták rám magukat, mint Phil Collins, Lionel Richie; hogy én kaptam meg a lehetőséget, hogy megírjam a Bayern München klubhimnuszát; hogy dolgozhattam Disney-filmek zenéivel. Zenekarom, a Mandoki Soulmates utolsó albuma két éve Magyarországon is megjelent, ez mindennél többet jelent számomra. Ahogy az is, hogy Budapest legszebb pontjain adhattam koncertet, tavaly a Szent István-bazilika előtt, idén a Mátyás-templom mellett fent a Várban.

Köztudott, hogy jó kapcsolatot ápol a német politika szereplőivel, köztük Angela Merkellel, Armin Laschet volt észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnökkel vagy Marcus Söder bajor kormányfővel. Szokott beszélgetni velük Magyarországról?

Hogyne, gyakran kapom meg, hogy ezért vagy azért elmarasztalják Magyarországot. Ilyenkor azon vagyok, hogy jobban megértsék a magyar álláspontot. Ilyen a migráció kérdése vagy a ma oly divatos lmbtq-ügyek. Tudjuk, hogy Németországban egyes óvodákban olykor a lányokat fiúruhába, a kisfiúkat lányruhába öltöztetik, ám ezt Magyarországról senki nem firtatja. A magyarok pedig úgy teszik, ahogy ők gondolják jónak. Amikor a Pride kerül szóba, elmondom, hogy Európában Budapesten van a legnagyobb Pride-ünnep, és békésen zajlik.

Keresztény fiú vagyok, engem úgy tanított az édesapám, hogy azok után, amit a nácik műveltek, keresztény feladat, hogy ne legyen antiszemitizmus. Fontosnak tartom, hogy az egyetemes értékekben egyetértsünk egész Európában, és ezen belül mindenki úgy alakítsa a saját életét, ahogy szeretné.

Az orosz–ukrán háború kitörése óta Európa-szerte és különösen Németországban határozott oroszpártisággal vádolják hazánkat. Erre mit szokott mondani?

Lépten-nyomon találkozom ezzel, felsőbb körökben és az utca embere szintjén is. Minden alkalommal visszakérdezek: nekünk, magyaroknak mondják, hogy Putyin-barátok vagyunk, akik a legtöbbet szenvedtünk az oroszoktól? 

Tudjuk, milyen, amikor egy orosz megerőszakol egy magyar asszonyt. De olvastuk Puskint és Dosztojevszkijt, hallgattuk Sztravinszkijt, láttunk Eisenstein-filmeket – ki tudjuk találni, mikor mit lépnek az oroszok. Én sajnos éreztem, és már karácsonykor megmondtam a gyerekeimnek, hogy háború lesz…

Mégis mindenkit megdöbbentett, amikor február 24-én elindult a lavina.

Amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem lesznek tárgyalások, ki lehetett sakkozni a következő lépést. Érezhető volt a háború előszele. Emlékszünk történelmi tanulmányainkból, mi volt Napóleonnál: az oroszok felgyújtották Moszkvát, hogy ne legyen mit elfoglalni, vagy hogy Sztálingrádban minden negyedik orosz katonának volt csak fegyvere. Ebben a vészterhes időben, amelybe belevitt minket a történelem,

Fontos lett volna utánanézni, milyen szerepet játszik a gondolkodásukban a kevélység, hogy a személyes sorsnál előbbre való náluk a büszkeség. Elébe kellett volna menni a szörnyű, de várható eseményeknek. Ez a brüsszeli politika egyik nagy felelőssége.

Márciusban személyesen is ellátogatott a magyar–ukrán határra. Milyen érzés volt találkozni a menekültekkel?

Egyértelmű a viszonyom a háborúhoz: az áldozatok oldalán állok. Borzalmas háborús bűnökről van szó, ez nem vita tárgya, a kérdés az, hogyan lehet megállítani ezt az őrületet. Amikor a határnál jártam, egy harminc év körüli, háromgyerekes édesanya leült velem szemben, és ezt mondta: „Ne beszéljenek úgy, mintha ez egy számítógépes játék volna! A három legfontosabb férfi az életemben az édesapám, a bátyám és a férjem – az első már nem él, a másik kettő ott harcol a fronton.”  Ukrajna egyik legismertebb énekesnője kísért el, aki négy nappal a háború kitörése után menekült el Kijevből. Közös fellépést is szerveztünk vele Németországban. Mint egykori menekült mélyen együttérzek azokkal, akik a háború kegyetlenségei elől próbálnak menekülni.

Pár hete Facebook-posztban búcsúzott a nemrég elhunyt Mihail Gorbacsovtól, és a barátjának nevezte. Miért érezte fontosnak, hogy megemlékezzen a volt szovjet pártfőtitkárról?

Amellett, hogy személyes kapcsolat fűzött Gorbacsovhoz, megdöbbentett, hogy

. Egy olyan történelmi jelentőségű személy, mint ő, aki a békét és a szabadságot jelképezte, nem ezt érdemelte volna. A szabad világból egyedüli kormányfőként Orbán Viktor rótta le a kegyeletét.

Mondhatják, így tiltakoztak az ukrajnai orosz hadművelet ellen.

Mihail Gorbacsov még a háború gondolatát is elutasította, és szemben állt Vlagyimir Putyinnal. Érdemes a dolgok mélyére nézni. A legkeményebb hidegháborús időkben a konzervatív kommunista Leonyid Iljics Brezsnyev és az egykori KGB-elnök, véresszájú szovjet pártfőtitkár Jurij Andropov temetésén a fél világ ott volt. Csak meg kell nézni az archív képeket: jelen volt George Bush amerikai alelnök, a német kancellár, a francia, az olasz elnök, a japán miniszterelnök, Indira Gandhi indiai kormányfő és mások. Ha komoly diktátorokról van szó, a teljes szabad világ odaáll, erre itt van valaki, akinek óriási része volt abban, hogy Közép- és Kelet-Európa szabaddá vált, s a vezető politikusok nem tartják fontosnak, hogy megadják neki a végtisztességet. Ez nagyon elszomorít.

Elhalványult volna Gorbacsov történelmi szerepe?

Gondoljunk bele,

. Még azt is megengedte, hogy az egyesült Németország NATO-tag maradjon. Hans-Dietrich Genscher akkori külügyminiszter mondta egy alkalommal nekem, hogy erre nem is számítottak. Abból indultak ki Helmut Kohl kancellárral, hogy Nyugat-Németországnak ki kell lépnie a NATO-ból. Ám Gorbacsov hagyta, hogy maradjanak, sőt idővel ő is be akarta volna léptetni az oroszokat.

Hogy ismerkedett meg Gorbacsovval?

Körülbelül harminc évvel ezelőtt, amikor Borisz Jelcin volt hatalmon, felhívott a felesége, Raisza Makszimovna azzal, hogy milyen rossz Orosz­ország megítélése a nyugat-európai fiatalok körében, ezzel kezdeni kellene valamit, tudok-e segíteni. Akkoriban a korrupció, a bűnözés és a prostitúció jutott az emberek eszébe Oroszországról. Kölnben találkoztunk először, hármasban. Itt jegyzem meg, ha Gorbacsovról beszélünk, fontos, hogy ne felejtsük ki a feleségét, Raisza nagyon intelligens nő volt, szellemi partnerei voltak egymásnak. Egy közös zenei jótékonysági projektet találtunk ki, amit a Bertelsmann-nal valósítottunk meg, ez volt a Russian Memories. Így kezdődött a barátságunk. Később többször jártam náluk Moszkvában, és ők is meglátogattak számos alkalommal Németországban.

Miről esett szó a baráti beszélgetéseiken?

Első alkalommal azzal kezdte Gorbacsov, csak most olvasta rólam, hogy nem is német, hanem magyar vagyok. El is bizonytalanodott, van-e értelme a találkozásnak. Nyilván a magyar ruszofóbiára gondolt. Ezután elmondta, hogy 1956-ban a KGB félreinformálta őket, úgy tudták, Budapesten vérengzés folyik, bűnözők vannak az utcán, rendet kell tenni. Erre azt válaszoltam neki, azt a KGB-jelentést már nem fogjuk tudni tisztázni, viszont jó, ha tudja, hogy az apósomat mint orvostanhallgatót 1950-ben egy szórólap miatt elfogta az ÁVH, és 1956-ig ült Vácon politikai börtönben. Hat évet, húsztól huszonhat éves koráig. Aztán 1956-ban apámék, a pesti srácok kiszabadították őt is.

„Tudja, ő pufajkás volt – tettem hozzá. – Ahogy a német tévé is elmagyarázta, nem vágott át semmiféle vasfüggönyt, ő egy kommunista pribék, aki pufajkában jött az orosz tankokkal.” Elmondtam, hogy édesapám amúgy pacifista volt, csak azért fogott géppisztolyt, mert három fiatal diák meghalt a konyhánkban, akiket az utcán lőttek meg a megszálló szovjetek. Egy éjszakán át beszélgettünk Gorbacsovval.

Úgy tudom, Orbán Viktor már akkor is szóba került.

Mindig érdekelt, mikor jött el Gor­ba­csovnál az a pont, amikor úgy érezte, itt az ideje a változásnak. Elmesélte, amikor fiatal kommunistaként a feleségével a gulágon jártak, szembesültek azzal, hogy itt valami nem stimmel: ha egy rendszer fenntartásához erre van szükség, nagy a baj. Később, amikor jelentést kapott arról, hogy egy Angliából hazatért fiatal magyar diákvezető Budapest hatalmas terén több százezer ember előtt követeli, hogy az oroszok vonuljanak ki az országból, érezte, eljött a történelmi pillanat. Azt már én teszem hozzá, hogy Oskar Lafontaine, a német szocdemek későbbi vezetője a tévében aznap úgy kommentálta Orbán Viktor beszédét: hülyeség, ezt sosem fogjuk megérni. Nem hitte el, hogy valaha ledőlhet a fal.

Nyilván ön is megkapja a mai napig az elismerő szavakat, amiért a magyarok segítették a német egyesülés ügyét.

Igen, és erre igyekszem is figyelmeztetni a németeket a mostani vészterhes időkben. Végtelenül büszke vagyok a szülőhazámra, arra, hogy a magyar szabadságvágy ütötte ki lényegében az első téglát a berlini falból. És arra is büszke vagyok, hogy Mihail Gorbacsov segítségével a németek újra tudtak egyesülni egyetlen puskalövés nélkül. Igaz, ő ehhez mindig hozzátette: ketten kellettek hozzá, Ronald Reagan és ő. Sokra tartotta Reagant.

Kivételes történelmi együttállás, Ronald Reagan, Margaret Thatcher és Helmut Kohl közös fellépése kellett a hidegháború lezárásához. De hol vannak ma a hozzájuk fogható nagy formátumú személyiségek? – teszi fel a kérdést egy írásában, melyet a németországi Focus hetilap közölt tavasszal. Miről szól ez az írás?
 

Ki állítja meg ezt az őrületet? címmel írtam egy esszét húsvét előtt. Olyan generációban nőttem föl, amelynek jelmondata a „War is not the answer”. Elképedve nézem, hova jutottunk. Hogy lehet az, hogy a világ ide visszafejlődik, hogy megint egymásra lövünk? Amit Putyin csinál, azt mindenki elítéli, ez nem kérdés. Az a kérdés, hogyan lesz ennek vége.

Az ő életművének – a glasznosztynak, a peresztrojkának – az üzenete, hogy tárgyalni kell. Ma mégis sokkal populárisabb a konfrontáció. Joe Biden, Olaf Scholz és Emmanuel Macron nem ment el Gorbacsov temetésére. Ha elmentek volna, talán lehetőség nyílt volna a megegyezésre, szabadságunk és a béke megvédésére.

Hogyan jutottunk idáig?
Alapvető kérdés, hogy egy politikus hogyan gondolkodik a generációs igazságról – törődik-e a következő nemzedékkel. Konrad Adenauertől Helmut Kohlig – de említhetem Gerhard Schrödert, Charles de Gaulle-t, Margaret Thatchert is – minden nagy politikus közös vonása, hogy felelősen gondoskodik a rábízottakról. Fontosnak tartja, hogy milyen állapotban adja át a világot az utána következőknek. A mai politikusi nemzedék számára ez a szempont láthatóan nem létezik. Itt valami óriási baj van. 1989 után, amikor leomlott a fal, ahelyett hogy jobb világot építettünk volna, valami kisiklott. Mégpedig akkor, amikor beköszöntött a kaszinókapitalizmus. Attól a pillanattól, hogy a big short megjelent, már nem a prosperitással keressük a pénzt, hanem azzal, hogy valaki tönkremegy. A shorting az a méreg, amibe egy egészséges társadalom belehal. Megdöbbentő adat: 2021-ben, a világgazdasági válság első évében, amikor a covidjárvány megrázta a világot, és sok millió ember veszítette el az egzisztenciáját, a legsikeresebb 25 spekuláns 32 milliárd dollár személyes bónuszt osztott szét egymás között anélkül, hogy egyetlenegy munkahelyet létrehozott volna. Itt valami teljesen félrement. Erről kellene beszélni.

Mi tehet egy művész ilyen válságos időkben?

Amikor a világ belekerül egy ilyen hatalmas verembe, és még mélyebbre is ássa magát, az a dolgunk, hogy odaálljunk a gödör mellé, és kinyújtsuk a kezünket. Mi, zenészek itt vagyunk, és tartjuk a fáklyát. Az a tisztelet és szeretet, amit a közönségtől kapunk, egyben felelősség is. Mi, akik a napos oldalon járunk, segíteni tartozunk az áldozatoknak. Ezért mentem oda én is a határra, ezért gyűjtöttünk a menekülteknek, ezért szervezünk jótékonysági estet. A dalokban arról éneklünk, ami minket összeköt, a közös sorsunk. A többi már a politikusokon múlik.

Ön zenéjével a magyarok hírét viszi a nagyvilágban: pár éve Bartók Béla muzsikáját dolgozta fel világsztárokkal, most pedig velük közösen egy új magyar nyelvű albumon dolgozik.

Bartókon nőttem fel, ő volt az alfa és omega fiatal koromban, később rájöttem: számtalan világhírű zenész jegyzi őt a legmagasabb szinten. Jimi Hendrix például egyszer azt mondta, szerinte Bartók volt az első rockzenész. Elhatároztam, kellene készíteni egy albumot, amelyen a világ legjobb zenészei játszanak Bartók-feldolgozásokat, így született meg az angol nyelvű Hungarian Pictures. A korongon olyan klasszis zenészek muzsikálnak, mint Bobby Kimball a Totóból, Ian Anderson a Jethro Tullból vagy éppen Jack Bruce a Creamből. Most újra stúdióba vonultam: a Mandoki Soulmates legutóbbi albumának magyar változatán dolgozunk.

Annak idején „kis srácként” a nagy magyar rock költő négyestől tanultam: Demjén, Dusán, Horváth Attila, Bródy. Több mint négy évtizede a dalaim szövegeit már angolul írom, de most gyönyörű anyanyelvünkön is készül egy új zenei anyag. 25 éve jelent meg az idáig egyetlen magyar nyelvű albumunk, Cserháti Zsuzsa, Zorán, Charlie, Somló Tamás és Demjén Ferenc közreműködésével. Most belevágtam ismét egy új magyar felvételbe, amin a fiatal generációval dolgozom. Szeretném megosztani azt az egyedülálló élményt, amelyben immár három évtizede részem van. Olyan csodálatos zenészekkel vesszük fel a dalaimat, mint Al di Meola, Randy Brecker, Cory Henry, Richard Bona, John Helliwell, csak hogy pár zenekari tagot említsek Amerikából és Angliából. A nemrég elhunyt tanárom, mesterem Szakcsi Lakatos Béla felvétele is szerepel majd a korongon, akinek egyedülálló munkásságára mindenki a legnagyobb tisztelettel és szeretettel emlékezik. Ő volt a magyar zene egyik legbefolyásosabb művésze, embersége, szakmai alázata és a közönség iránti tisztelete példaértékű számomra. Nemcsak nagyra becsült művésztársamat, hanem egy jó barátomat veszítettem el személyében.

Nyitókép: Red-rock Production