Orbán Balázs ötvenhatos szervezetek vezetőivel találkozott
Akik igazán számítanak! – írta a miniszterelnök politikai igazgatója.
A Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége egyik alapítóját, a szegedi követelések egyik kiötlőjét 1956 szép napjairól, a megtorlás kemény éveiről és a forradalom maradandó igazáról kérdeztük.
Maráczi Tamás interjúja a Mandiner hetilapban
Izgalmas volt az 1956. őszi szemeszter Szegeden – túl volt az ország Rajk újratemetésén, Rákosi bukásán. Lehetett érezni a változás szelét?
A személyi kultuszt elítélő XX. szovjet pártkongresszus hírei elértek hozzánk is. A tanév kezdetén társadalmi munkát szerveztek a mohácsi árvíz károsultjainak megsegítésére Homorúdon, az ország összes részéről jöttek fiatalok, és legnagyobb meglepetésemre egymás között a sátorban és az építkezés közben elkezdtünk nyíltan politizálni. A nagyszüleim, az apám sorsa miatt – előbbieket kisemmizték, utóbbi egy három és fél éves szovjet hadifogságból rokkantan tért haza – utáltam a rendszert, de ilyen nyíltan korábban a terror miatt nem tudtam erről beszélni senkivel sem. Aztán Lejtényi András évfolyamtársam kezébe került egy röplap, amelyen az állt, hogy az orosz nyelv fakultatív oktatását követelve egy adott időpontban senki ne menjen be az oroszórákra. Erre azt mondtam: ennek semmi értelme, ehelyett létre kellene hozni egy ifjúsági érdekvédelmi szervezetet. Annyira megtetszett mindannyiunknak az ötlet, hogy elkezdtünk házalni vele a kollégiumban, és egyre többen támogatták. A besúgórendszer révén a pártbizottság és a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) fülébe jutott, és elhatározták, hogy összehívnak egy csendes, „lebeszélő” gyűlést.
A DISZ október 16-a estére hívta ezt össze, de nem úgy alakult, ahogy az ifjú kommunisták tervezték.
Eldöntöttük, hogy elmegyünk oda. Mintegy 300 diák gyűlt össze egy előadóteremben. Mivel a DISZ vezetői késtek – utólag tudtuk meg, hogy a pártbizottságon voltak egyeztetni –, hárman odaléptünk a katedrához, bemutatkoztunk, és elmondtuk, hogy mi javasoltuk az új szervezet létrehozását. Szavazásra bocsátottuk, és az ott lévők egyhangúlag megszavazták a MEFESZ létrehozásáról szóló határozatot.
Nem volt önökben félelem, hogy egy párttól független ifjúsági szervezet létrehozását súlyos retorzió követi majd?
Középiskolás koromtól fogva azon gondolkodtam, hogy mit lehetne tenni a rendszer ellen. Ezzel együtt volt bennünk félelem. A gyűlésen
Másnap, október 17-én reggel egy évfolyamtársam félrehívott, és megpróbált lebeszélni a tervről, mondván, ki fognak rúgni az egyetemről. Erre azt feleltem: ha egyszer elkezdtük, most már befejezzük. Kimondtuk a kimondhatatlant, fellelkesítettünk több száz embert, most már nem mondhatjuk, hogy „bocs, nem így gondoltam”.
Tehát már 16-án elhangzott a szovjet csapatok távozásának követelése. Ez hogyan történt? Valaki bekiabálta?
Úgy történt, hogy amikor levezető elnökként megalakítottnak nyilvánítottam a MEFESZ-t, feltettem a kérdést, mik legyenek a követeléseink. Az első felszólalók diákjóléti, tanulmányi, egyetemi ügyeket hoztak fel, majd valaki egy politikai követelést dobott be. Erre vita támadt, ezért szavazásra tettem fel a dolgot: a MEFESZ csak felsőoktatási vagy esetleg politikai követeléseket is támasszon? A jelenlévők négyötöde megszavazta az utóbbit. Így merült fel és maradt bent a követelések között a szovjet csapatok távozása.
Az új szervezet október 20-ára hívta össze a következő gyűlését a működési szabályzat elfogadására és a követelések véglegesítésére. Már a DISZ nélkül, önállóan.
Addigra az egyes karokon választottak MEFESZ-vezetőket, a gyűlés levezető elnökének pedig Perbíró Józsefet, a jogi egyetem dékánhelyettesét kértük fel. Ő később a szegedi forradalmi bizottság elnöke lett, egy hajszálon múlt, hogy 1957-ben kötelet kapjon ezért. A rektor, Baróti Dezső is támogatta elviekben a szervezetünket. A gyűlést mi rendeztük, a terem zsúfolásig megtelt, a lépcsőkön álltak az emberek. Már hírünk volt, mintegy kétezren jöttek el, ott volt hangfelvételt készíteni a Magyar Rádió, és lent volt az Esti Hírlap tudósítója is.
Ön olvasta fel a követeléseket, ezek között ott volt, hogy „állítsák bíróság elé azokat, akik felelősek az elmúlt időszak bűneiért”, hogy „követeljük a tájékoztatás szabadságát” és a „szabad, demokratikus választási rendszer”. Miért engedte a hatalom, hogy egy párton kívüli szervezet ezt kimondhassa, és a közrádió erről beszámoljon?
Azért, mert nem volt itthon Gerő, és nem merték zavarni, a helyettese, Ács elvtárs pedig nem mert radikális eszközökhöz nyúlni annak ellenére, hogy Marosán azt mondta neki, hogy ő eljön Szegedre, ha tűzparancsot kap.
Október 21-én önök Budapesten találkoztak a Petőfi Kör vezetőjével, Tánczos Gáborral. A követelésekkel megelőzték őket. Ő mit mondott erre?
Győzködött, hogy hagyjuk abba, majd a DISZ és ők elintézik az ügyet. A Petőfi Kör azonban három kérdést nem érintett: a szovjet csapatok kivonását, a többpártrendszer és a szabad választások követelését, valamint a nemzeti jelképek ügyét. Meg akarták reformálni a rendszert, de az alapjait nem mozgatták meg. Elköszönéskor azonban Tánczos azt mondta nekünk: „Srácok, lehet, hogy nektek van igazatok!”
Október 20. és 22. között több egyetemen is voltak hasonló diákgyűlések?
Hogyne. Például felkeresett minket két agráregyetemista, este elmentünk velük Gödöllőre, ahol már tombolt a gyűlés, éljenzéssel köszöntöttek minket, amikor megérkeztünk. Hívtak a bölcsészkarra is, de nem győztünk mindenhova elmenni. Harmadik társunkat, Tóth Imrét is el kellett hívnunk Pestre emiatt. 22-én Pécsre, Debrecenbe, Veszprémbe is elmentek a küldötteink. A Szabad Európa Rádió és a szóhagyomány jóvoltából szinte mindenhol tudtak már a MEFESZ-ről.
Elérkezett október 22-én a műegyetemi diákgyűlés. Önnek milyen szerepe volt abban, hogy a követeléseket végül elfogadták ott?
A műegyetemi gyűlés békés DISZ-gyűlésnek indult, a pártbizottság hívta össze azzal a céllal, hogy lebeszélje a diákságot a szegediek követeléseiről. A műegyetemisták azonban hallották, hogy Pesten vagyunk, megkerestek bennünket, ezért elmentünk. Érdekelte a jelenlévőket, hogy mit mondanak a szegediek, bár a DISZ-vezetők nem akartak a pódiumhoz engedni minket. A tömeg ezt követelte, mire a DISZ-esek otthagyták a gyűlést. Mikor szót kaptam, bedobtam többek között a szovjet csapatok távozásának követelését is – éjfélig tartott a lázas tanácskozás.
Megszületett a 16 pont, amelyek másnap, október 23-án a forradalom követeléseivé váltak.
A MEFESZ korábbi követeléseit bővítették, pontosították, majd röplapokat nyomtattak a pontokról, és 23-án teleszórták vele az utcát.
Aznap reggel már érezte, hogy amit elkezdtek, abból forradalom alakul?
Tóth Imre barátom fogalmazta meg a nap elején: „itt még a végén egy kisebbfajta Poznań lesz”. Vele találkoztam később a felvonulás után egy diáktársunk lakásán, majd vele együtt haladtunk a tömeggel, eljutottunk a Magyar Rádió épületéhez.
A Bem-szobornál lehetett már tudni, hogy ez forradalom?
Nem is ott. Számomra az volt a határkő, amikor a tömeg átvonult az Országház elé, és a Margit híd lábánál,
az ÁVH székháza előtt elhaladva elkezdett kiabálni, hogy „vesszen az ávó!”.
„Úristen – gondoltam magamban –, micsoda erő van ebben a tömegben!” Közismert esemény, hogy a Kossuth téren a tömeg meghallgatta Nagy Imre beszédét, lelkesek voltunk, majd elmentünk a rádióhoz. Eljutottunk a kapuig, de visszatértünk, mert szinte összenyomtak bennünket, aztán megérkeztek a katonák fegyverrel, de lőszer nélkül. Lejtényi barátunkat már korábban elvesztettük, valamilyen sweetheartjához ment egy lakásra, Imrével álltunk ott, és nem tudtuk, mi történik. És egyszer csak megszólaltak a fegyverek, én pedig egészen éjfélig ott hasaltam a Nemzeti Múzeum hátsó kerítésénél. Utána az V. kerületi diákkollégiumba mentem, ott adtak nekünk szállást.
Mi történt másnap reggel?
Kiléptem a kollégium kapuján, kijutottam a Kálvin térre, és megjelent egy szovjet tank. Három-négy másik járókelővel együtt egy kapualjba húzódtunk be, de a harckocsi észrevette a mozgást, így fordult egyet a tornyával, és belelőtt a kapualj fölött az épületbe. Porzott a vakolat, de senki nem sérült meg. Október 24-én és 25-én sem én, sem Imre nem vett részt az eseményekben, nem volt semmilyen információnk arról, mi történik. A rádióban ellentmondásos nyilatkozatok hangzottak el, összevissza beszéltek, az utcákon lövöldöztek, de nem tudtuk, ki kire lő. A Kossuth téri sortűzről sem tudtam, de fél órával utána jártam arra, és azt láttam, ahogy teherautókra dobálják fel a halottakat.
Arról sem tudott, hogy a forradalmárok a város több pontján fegyveresen harcolnak a szovjet erők ellen?
Hallottunk erről, de részleteket nem tudtunk. A pesti srácok állásairól pontos információnk nem volt, csak akkor láttuk a harcok nyomait, a kilőtt harckocsikat, amikor már lehetett az utcákon sétálni. Az ember fegyver nélkül nem megy bele egy fegyveres konfliktusba. Később, október 28-án aztán jött a hír, hogy Kopácsi Sándorék nemzetőrséget hoznak létre; elmentünk a főkapitányságra, kaptunk géppisztolyt, karszalagot, igazolványt, és három napig nemzetőrködtünk, védtük a közrendet, a közbiztonságot, járőröztünk.
Október végén visszatértek Szegedre, ahol budapesti beszámolóik hatására helyben is megalakult az egyetemi nemzetőrség.
Egy Csepel teherautóval a város széléről elindultunk Baja felé. Az orosz csapatok a főváros körül úgy harminc kilométerre helyezkedtek el, a teherautónkat is megállította egy orosz járőr. Sorba állítottak minket, és elkezdtek motozni, hogy kinél van fegyver. Volt közöttük egy magyar egyenruhás is, úgy helyezkedtem, hogy eléje kerüljek, ugyanis amikor benyúltam a kabátom zsebébe, három töltényt találtam, véletlenül ott maradtak. Amikor odaértem, beletettem a markába a töltényeket, ő is becsukta a markát, és felparancsolt a teherautóra. Szerencsém volt, ilyenekért agyonlőttek embereket. Ahogy leértünk Szegedre, összehívtak egy nagygyűlést, ahol el kellett mesélnünk, mit láttunk Pesten. Mert a vidékiek sem jutottak hozzá a hírekhez. És igen, nemsokára megalakult az egyetemi nemzetőrzászlóalj.
A szovjet harckocsik november 5-én elfojtották a forradalmat Szegeden. Önt csak 1957 tavaszán kapták el. Hol rejtőzött el?
November 5-én Imrével eldobtuk a géppisztolyunkat egy betoncsőbe, és elkeseredve hazamentünk. A MEFESZ-t meghagytuk, felvettük a kapcsolatot a munkástanáccsal, és egy barkácsolt stencilezőgépen Kádár-ellenes röplapokat nyomtattunk. Nagy hatása azonban már nem volt. Így december közepén hazamentem Balatonedericsre a szüleimhez. Január közepén úgy értesültem, hogy újraindul az egyetem, így vonattal visszautaztam Szegedre. A szállásadó öreg néni kérlelve fogadott, hogy azonnal tűnjek el, mert egy teherautónyi ávós keres. Tudtam, hogy a pályaudvaron már várnak, így repülőjárattal mentem Pestre. Az első gondolatom az volt, hogy disszidálok – Lejtényi barátom akkor már rég Amerikában volt. Egy távoli rokonnál szálltam meg, tíz kilométerre a határtól, de február elején már kockázatos volt az átkelés. Végül meggondoltam magam, visszatértem Balatonedericsre, és vidéki rokonoknál húztam meg magam.
Hogyan tartóztatták le végül?
Az egyetemről kaptam egy hivatalos értesítést, hogy fegyelmi tárgyalásra jelenjek meg. Azt gondoltam, hogy ezek szerint megúszom egy fegyelmivel. Szegedre utaztam, reggel bementem a tanulmányi osztályra, ahol csodálkozva néztek rám, semmilyen fegyelmi tárgyalásról nem tudtak. Kijöttem a kapun, és a lovas szobornál elhaladva mellém lépett két nyomozó, bevittek a volt ávóra, az akkor már rendőr- főkapitányságnak nevezett épületbe. A többieket már mind letartóztatták addigra. Nyolc hónapig tartott a nyomozati eljárás, háromszor nulláról kezdték a kihallgatásomat.
Első fokon nyolc év börtönbüntetést kapott, amelyet később öt évre csökkentettek. Melyik börtönben volt, és hogyan teltek ezek az évek?
1958 februárjában volt a tárgyalás, kedvezményesen kaptam nyolc évet. Háromnegyed évig ültem a szegedi Csillag börtönben, majd Vácra vittek – az összes politikai elítéltet Vácra hozták. A huszonöt fős nagy zárkában egyetemisták, tanárok, értelmiségiek voltak, tulajdonképpen egy szellemi műhellyé vált a börtön. Furcsán hangzik, de nekünk, huszonéveseknek nem volt túl nehéz – gondoltuk, lehúzzuk ezt a néhány évet, aztán lesz valami –, de akiknek családjuk, gyerekeik voltak otthon, azok sokat szenvedtek. 1963-ban az amnesztiával szabadultam.
Utána hogyan tudott elhelyezkedni?
Nagyon nehéz volt. Először a győri vagongyárban voltam karbantartó segédmunkás, majd a kőbányai szerszámgépgyárban raktári segédmunkás – akkor ismerkedtem meg a feleségemmel, aki Balassagyarmaton élt. Az ismerkedésből házasság lett, ő pedig Gyarmaton egy kis üzemben elintézett nekem egy adminisztrátori állást. Egy nap múlva elbocsátottak: a pártbizottság leszólt, hogy ne alkalmazzanak itt ellenforradalmárokat. Két-három évig félig illegálisan tudtam csak dolgozni. A jogi egyetemet később tudtam újrakezdeni, három gyerek és munka mellett levelezőn végeztem el.
Amikor 1988-ban megjelent a Fidesz a KISZ mellett, emlékeztette az eseménysor a MEFESZ–DISZ-történetre?
Nagyon hasonlított. Láttam magunkat bennük, és ezt is vártam tőlük. Lélekben támogattam őket, de a rendszerváltáskor nem tudtam azonosulni egyik párt programjával sem.
Kiss Tamás
1934-ben született Tapolcán. Keszthelyen érettségizett, egy évig a csepeli vasműben dolgozott, majd Szegeden kezdett jogi tanulmányokat. 1956 októberében alapítója lett a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének, október 22-én a forradalmi követelések egyik megalkotója lett. A forradalomban előbb Budapesten, majd Szegeden nemzetőrként szolgált. 1958-ban első fokon nyolc év börtönbüntetést kapott, amit 1959-ben öt évre csökkentettek, 1963-ban szabadult. Munkásként dolgozott, levelező tagozaton fejezte be a jogi egyetemet, az őrhalmi téesz jogásza lett. 1990 és 1994 között Balassagyarmat alpolgármestere volt, tagja a Történelmi Igazságtétel Bizottságnak, az 56-os Magyarok Világszövetségének és a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének.
A bőrömön éreztem a lövedékek forróságát – Varga János corvinista forradalmár a Mandinernek
Lelkes tizenévesként sodródott a tömeggel az október 23-ai eufóriában, néhány nap múlva pedig csatlakozott a fegyveres ellenálláshoz. Interjú a szabadságharcossal, aki 1959-ben tizenhárom évet kapott. Bővebben is érdekel...
Nyitókép és fotók: Földházi Árpád