Öt évig nyünnyögtem, most abbahagyom – Gundel Takács Gábor a Mandinernek

Szalai Laura interjúja a Mandiner hetilapban.

Ön nyünnyögő értelmiségi?
Azt kire mondják?

Aki kiábrándult, nem látja értelmét, hogy harcoljon közéleti ügyekben, és folyton a megosztottságon kesereg.
Ha ilyen a nyünnyögő értelmiségi, akkor az vagyok. Mostanra viszont arra jutottam, abbahagyom a nyünnyögést.

Miért?
Öt évig nyünnyögtem, ami inkább pusztába kiáltott szó volt. Bár voltak, akik meghallgattak, mások kiforgatták a szavaimat, és kifejezetten rosszindulatúak voltak velem. Igazából csak azokkal sikerült párbeszédet folytatni, akikkel amúgy is egyetértettem. Arra jutottam, most más dolgokat kell előtérbe helyeznem, egyfajta útkeresésben vagyok.

Mégis miért ilyen rossz a helyzet?
A rendszerváltozáskor azt hittük, tíz-tizenöt év múlva ott tartunk majd, ahol Ausztria. Ez utópisztikus álom volt. Azóta folyamatosan az lebeg előttünk, hogy érjük utol a nyugati demokráciákat, a nyugati kultúrát. Valami olyasmit vizionálunk, amit ők már hosszú ideje, évszázados léptékben gyakorolnak. Nekünk azonban itt volt a szocializmus, ami miatt sok mindent újra kell tanulnunk. A párt-, a választási vagy a jogrendszert gyorsan meg lehet változtatni, ám azt a fajta gondolkodást, viselkedést, amely egy demokrácia feltétele, időbe telik elsajátítani. De nincs nagy baj. Benne vagyunk a tanulási folyamatban, aminek olykor nyilván vannak rossz irányai. Minden társadalomnak kicsit más az egyedfejlődése, mindenhol másképp alakulnak a társadalmi, politikai viszonyok.

Hol működik ideálisan a közélet?
Azt gondolná az ember, hogy a nyugati demokráciákban sokkal jobban működik, de ha megnézünk például egy angol parlamenti közvetítést, hát, azt a vircsaftot nem igazán tapasztalni máshol, néha úgy viselkednek a képviselők, mint egy megvadult óvodáscsoport tagjai. De mindegy is, hogy máshol milyen a helyzet, nekünk az a dolgunk, hogy a magunk háza táján próbáljunk meg rendet teremteni, egymással szót érteni. Magyarország fiatal, harmincéves demokrácia, ami történelmi léptékben és generációk tekintetében is nagyon rövid idő. Az én nemzedékem még a szocializmusban nőtt fel, kérdés, hogy az utánunk jövő nemzedékek, amelyek már egészen más körülmények között nevelkedtek, mit tudnak majd kezdeni a helyzettel.

Ahogyan egy interjúban utalt rá: a liberalizmussal és a demokráciával is gond van?
Természetesen nem általánosságban, de most ott tartunk, hogy mindenki nagyon tudja, mihez van joga. Meg kellene tanulni azt is, hogy nemcsak jogaink, hanem állampolgári kötelességeink is vannak, és akkor működik jól a társadalom, ha ezeket kölcsönösen tiszteletben tartjuk.

Többször hangoztatta, hogy nem kormánypárti és nem ellenzéki; konkrét ügyekkel kapcsolatban ért egyet egyik vagy másik párttal. Mondana példát?
Fel tudnék sorolni példákat, a kormánypártok részéről többet, hiszen ők sokkal több lehetőséggel rendelkeznek. Emlékszem, amikor Orbán Viktor ellenzékben volt, akkor hozta létre a Puskás Akadémiát, és az alapításkor tartott sajtótájékoztatón megkérdezték tőle, miért érezte fontosnak. Azt mondta, többek között azért, mert ellenzékben nem tud alkotó lenni, ez az akadémia viszont az ő ügye, rajta múlik, hogy mivé formálódik. Hát, azóta jócskán megfordult a helyzet, és jelentős erőfölényben vannak a kormánypártok – az ellenzék viszont nagyon nincs helyzetben. Időnként mondanak valamit, de velük kapcsolatosan sokkal nehezebb bármilyen konkrét programot észlelni. Azzal vannak elfoglalva, hogy saját magukat próbálják meg értelmezni, és egymással próbálnak szót érteni. Van tehát egy sor dolog, amit jónak tartok, másokat pedig nem. Olyan kormányzati intézkedés is van, amiről jó véleményem van, csak szerintem másképpen kellene kommunikálni, ilyen például a családok kérdése.

Pont a család kapcsán nagy visszhangot váltott ki az írása, amelyben kifejtette: „nem egyértelmű, hogy mi a család”. Nem gondolta, hogy darázsfészekbe nyúl?
Az volt a baj azzal és a hasonló jellegű írásokkal, hogy sokan nem úgy állnak hozzá, hogy nézzük, mit gondol a témáról a cikk szerzője. Ehelyett bele akarják olvasni a véleményüket, amivel aztán ha nem tapasztalnak egyezést, akkor baj van, ha viszont találkoznak a véleményükkel a leírtak, akkor hurrá, én lettem a hős! Egyébként sokan el sem olvasták az eredeti írásomat, csupán a reflexiókat. Van, aki eleve nem fogadja el, hogy erről a témáról egyáltalán vitát lehet nyitni, ezért pellengérre állítottak – egyébként a Mandineren is született egy ilyen írás.

Kollégánk, Szilvay Gergely azt nehezményezte, hogy a család fogalmának fellazítása az elbizonytalanítás eszköze lehet.
Ezzel szemben az írásom csupán arról szólt, hogy ha a család kérdésével foglalkozunk, akkor szerintem toleránsabbnak kellene lennünk, és árnyaltabban kellene fogalmaznunk. Számomra azért is volt meglepő, hogy annyi támadást kaptam, mert klasszikus családmodellben élek. A párom az első feleségem, akivel harminckettedik éve vagyunk házasok, három gyermekünk van. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy sokan vannak, akik önhibájukon kívül nem ilyen családmodellben élnek, és ezzel kapcsolatosan toleránsabbnak kellene lenni. A probléma az, hogy ma nincs igény az árnyaltabb megfogalmazásra. Meg is mondták nekem: ha politikáról vagy vallásról van szó, akkor kizárólag igenek és nemek vannak, nincs „is”, nincsenek árnyalatok. Az emberek jobban szeretnek feketében vagy fehérben gondolkozni. Ez egyszerűbb, az árnyalatok bonyolultak. Az árnyalatok gondolkodásra késztetik az embereket, de a vezetők ezt nem szeretik. A hit kétely nélkül fanatizmus – nekik az általuk kontrollált fanatizmus a jó.

Járvány, háború, gazdasági krízis – a válságok korát éljük, mi lehet most a kapaszkodó?
A válságok mindig arról szólnak, hogy valamit nem csináltunk jól, és ezért újra kellene gondolni a dolgainkat. Szerintem ez is ilyen időszak, csak most töményen kapunk sok mindent a nyakunkba. Igaz a klasszikus mondás: a nehéz idők erős embereket, az erős emberek jó időket, a jó idők gyenge embereket, a gyenge emberek nehéz időket szülnek. Most egy olyan időszakban vagyunk, amely meg kell hogy erősítsen minket. Főleg itt, Európában azt hittük, hogy a bab is hús, és kiderült, hogy mégsem. Hívő emberként is úgy gondolom, ha valami baj történik velem, akkor át kell gondolni, hogy mire akar tanítani a Jóisten. Ez az egyetlen esély, hogy ebből a helyzetből erősebben jöjjünk ki.

A klímaváltozás aktualitása és fontossága megkérdő­jelezhetetlen, de ellentétes hozzáállások vannak a jelenséghez. Ön melyik táborhoz tartozik: a pánikolókéhoz vagy azokéhoz, akik szerint eltúlozzuk a veszélyeket?
Látva, milyen léptékben fejlődik a föld, kétségtelen, hogy az emberiség pillanatok alatt rondított bele az egész rendszerbe, és ezt nagyon nehéz lesz visszafordítani. Szárazság, melegrekordok – a saját bőrünkön tapasztaljuk a változásokat. Abból a szempontból is aggódva figyelem a folyamatokat, hogy van három, húszas éveiben járó gyermekem, és az ő generációjuk aggódik, milyen világban fog élni ötven év múlva. Az egyéni felelősséget vallom ebben a kérdésben is: mindenkinek vállalnia kell egy keveset, amiből aztán sok lesz. Mi a lakó­helyünkön, Érden szelektíven gyűjtjük a szemetet, komposztálunk, esővízgyűjtőből locsolunk, remélhetőleg hamarosan napelem lesz a háztetőnkön. Ha tehát mindenki megpróbál kicsit környezettudatosabban élni, akkor jobb lesz a világ. Ez is egyfajta kötelesség, amiről korábban beszéltem; ha tagja vagyok egy közösségnek, felelősséggel tartozom neki is.

Nyíltan vállalja református hitét, a mostani népszámlálás kapcsán egy kampányban is részt vesz, hogy erre buzdítson másokat. Milyen szerepe van a hitnek a mostani világban?
Hit nélkül nem lehet élni. Aki semmiben nem hisz, az egyáltalán mit gondol a világról? Minek van itt? Ő csak egy fikusz, amely elszárad, és aztán akkor egyszer csak vége lesz az életnek? Mindegy, hogy valaki keresztény, muszlim vagy ateista, de valamiben hinni kell, és az alapján kell úton lenni a világban. Az, hogy református vagyok, egyfajta kapaszkodó, gondolkodás, struktúra, ami mentén élek. Soha nem akartam meggyőzni másokat, hogy térjenek át a református hitre. A mostani kampány sem erről szól. A népszámláláson nem kötelező megadni a vallási hovatartozást, így nem azt ismerjük meg, hogy hány református van az országban, hanem hogy hányan vallották be, hogy reformátusok. Vannak, akik félnek ettől; sokszor megkérdezik tőlem, miért merem vállalni a vallásomat. Számomra arról is szól ez a kampány, hogy vállaljuk azt, akik vagyunk. Ha nincs identitásod, önazonosságod, az óriási baj, ha van, de nem mersz róla beszélni, az szintén. Igenis merjünk egymás szemébe nézni és vállalni, hogy miben hiszünk!

Hívő emberként mi a véleménye arról, hogy a szívhang meghallgatásához kötik az abortuszt?
Ez rendkívül nehéz kérdés. Meghallgatni egy szívhangot nagyon erős impulzus, mert akkor szembesül vele az ember, hogy egy élet fejlődik benne. Többgyermekes apaként viszont – úgy, hogy a feleségemnek soha nem volt abortusza – ebben a kérdésben is előjön belőlem az árnyalatokban gondolkodó ember. Annak, hogy valaki miért jut el az abortuszig, rengeteg oka lehet: felelőtlenség, drámai élethelyzet és a többi. Sok vita folyik arról is, hogy az élet mikor kezdődik, a fogantatástól vagy a születéstől.

Keresztény ember számára a fogantatás pillanatától, nem?
Igen, de gondoljunk arra például, hogy néhány éve Veres András katolikus püspök azt találta mondani, a lombikeljárás bűn. Ez után sok hívő katolikus ember, akinek nem adatott meg, hogy másképp váljon szülővé, meghasonlott önmagával – pedig ezek a szülők adott esetben sokkal nagyobb szeretetet és odafigyelést adnak a nehezen világra hozott kisgyereküknek, mint mások. Hogyan lehet akkor ezt az eljárást bűnnek nevezni? Bonyolult kérdések ezek, mert ellentmondásba kerül a dogma és a józan ész, az igazságnak pedig sokféle szempontja van.

Könnyedebb téma, kvízműsorok. Ismét a kép­ernyőn láthatjuk A géniuszban. Régen alapvető családi program volt a tévés vetélkedők nézése, ma mekkora igény van ezekre a műsorokra?
Nagyobb, mint mertem remélni, A géniusz első évada után kifejezetten pozitívak voltak a visszajelzések – és nem csak a nézettségi adatok, sokan jöttek oda hozzám az utcán és a közértben, milyen jó, hogy újra van ilyen műsor. Van még tehát igény rájuk. Szoktuk mondani, hogy az értékek válságban vannak a világunkban; a fiatalok számára problémát jelent, hogy melyek azok az értékek, amelyek mentén ötven év múlva is tudják majd élni az életüket. Egyértelmű, hogy a tudás, a tájékozottság, az ismeret, a gondolkodás örök. A tizen- és huszonéves generáció alapvetően már nem néz televíziót, de a kvízműsorok kivételt jelentenek, ezt a számok is igazolják. Volt olyan barátom, aki azt mondta: nem tudta nézni a meccset, mert a gyerek A géniuszt akarta nézni. (Nevet) Nagyon élvezem a műfajt, ráadásul A géniusz saját fejlesztésű műsor, amibe nehezen vágnak bele itthon a csatornák, hiszen nagy benne a kockázat.

Manapság, amikor minden tudás elérhető egy kattintással, nehezebb egy kvízműsorban helytállni?
Ez csapdahelyzet, hiszen csupán tényekre tudunk rákeresni, sőt még azok sem mindig helyesen szerepelnek a világhálón. A net jó esetben arra alkalmas, hogy mindennek utána lehet nézni, de a Google senki helyett nem fog gondolkodni. Hiába van minden a telefonodban, ha semmi nincs a fejedben, akkor nem fogsz boldogulni. A gondolkodáshoz nemcsak lexikális tudásra, hanem összefüggések felismerésére, ismeretekre, tapasztalatokra, történetek megismerésére is szükség van. Ahhoz pedig olvasni, beszélgetni, filmeket nézni, színházba járni és utazni kell. A játékosok dolgát jelentősen megnehezíti az online világ: sokkal nagyobb lett az az ismerethalmaz, amiből meríteni lehet.

Van legemlékezetesebb játékosa vagy élménye a kvízműsorokból?
Sok ilyen van, csak egyet emelek ki. A Maradj talpon! műsorban volt egy játékos, aki elérkezett a tizedik párbajhoz, de már nem volt passzolási lehetősége. El kellett döntenie: tovább játszik a 25 millió forintért, és adott esetben lehet, hogy elveszít mindent, vagy elviszi a biztos 3 millió körüli összeget. Azt mondta, szeretne tovább játszani, amivel értelemszerűen meglepetést keltett. A döntését azzal indokolta, hogy mivel altatóorvosként dolgozik, neki minden alkalommal, amikor bemegy a műtőbe, biztosra kell mennie, hogy a betege a műtét után felébredjen. Magyarán soha nem kockáztathat, de a játékban végre szerette volna megélni, milyen is az. Érdekes volt megtapasztalni, hogy valaki egy teljesen más szemszögből él meg egy ilyen helyzetet.

Új projektje részeként a MOM Kulturális Központban Kossuth-díjasokkal fog beszélgetni. Hogy jött az ötlet?
Bár a Kossuth-díj az egyik legnagyobb presztízsű elismerés Magyarországon, nem igazán kísérjük tovább a díjazottakat. Március 15-én átadják nekik az elismerést az Országházban, a híradóban bemondják, hogy idén ők a díjazottak, és a Wikipédián van egy lista a Kossuth-díjasokról. Chlebda Istvánnal, az UP Rendezvénytér korábbi vezérigazgatójával azt gondoltuk, változtassunk ezen, és készítsünk velük pódiumbeszélgetés-sorozatot. Egy korábbi könyvemben, A sport művészetében azt fejtegettem: mitől van az, hogy egy sportoló valamit magasabb szinten csinál, mint a többiek, akikkel ugyanarra az edzésre járt? Mitől van az, hogy valaki ugyanazt a tevékenységet magasabb színvonalon képes végezni? Na erre szeretnénk választ kapni most is azonfelül, hogy a díjazottak életútjáról, szerepeiről, előadásaikról is beszélgetünk majd. Annak idején színész szerettem volna lenni, jártam is amatőr színházakba, akkor hagytam abba, amikor valaki azt mondta: „te olyan ügyes színész lennél”. Azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk, hogy a színész ne ügyes legyen… (Nevet) Akkor megértettem, hogy pont az hiányzik az esetemben is, ami nem tanulható. A Kossuth-díjasainkkal azt szeretném közösen feltárni, hogy min múlik ez a plusz.

Nyitókép: Földházi Árpád