„Nagymagyar érdekeket is szolgálva” – A második nyugat-magyarországi felkelésről

Veszprémy László Bernát írása a Mandiner hetilapban

Az Őrvidéknek vagy Burgenlandnak nevezett terü­let korábban Moson, Sopron és Vas vármegye egyes területeit jelentette, egy körülbelül 4300 négyzet-kilométeres régiót 340 ezer, lényegében egyenlő arányban német és magyar ajkú lakossal. A területre az osztrák államtanács 1918. november 18-án jelentette be igényét: a kérelmet elfogadta az antant, és az 1919. szeptember 10-ei saint-germaini békeszerződésben Őrvidék Ausztriának ítéltetett. Ezt az 1920. június 4-ei trianoni békeszerződés megerősítette.

Noha Ausztria is vesztes félként keveredett ki az első világháborúból, a szakirodalom valószínűsíti, hogy

A tény, hogy a háborút kezdeményező Ausztriát Magyarország kárára kompenzálják, még elfogadhatatlanabbá tette a helyzetet: Hegedüs Lóránt pénzügyminiszter egy alkalommal úgy jellemezte a helyzetet, mintha „két haldokló feküdne a földön, és az egyik ellopná az aranyórát a másik zsebéből”. Mi sem illusztrálja jobban a helyzetet, mint hogy az osztrákok kezdetben azt sem tudták, minek nevezzék a régiót. 1919-ben egy magyar lap még buzdíthatta azzal olvasóit, hogy „mi nem ismerünk, nem fogunk ismerni soha […] Burgenlandot […] egyedül csak […] Nyugat-Magyarországot”.

A Burgenland név eredetileg Vierburgenland lett volna, első említése 1919-es, ám mivel Pozsony vármegyéből lényegében nem került terület az osztrákokhoz, a négy megyére való utalást ejtették. A név persze így is ellentmondásos volt olyan értelemben, hogy a terület névadó várait a magyarok éppen a német betörések ellen építették. Mint azonban azt a felkelők is elismerték, az Őrvidék hasonlóan fantázianév volt: a szó Trianon előtt még a mai Délvidéket jelentette, a térséget katonai őrvidéknek nevezték a török korra utalva. A kavarodást csak fokozta, hogy egyes kitartó nyugat-magyarországi felkelőknek még 1922 tavaszán is az volt a jelszavuk, hogy „Burgenland a burgenlandiaké”, igaz, egyikük hozzátette: „nagymagyar érdekeket is szolgálva”.

Az első nyugat-magyarországi felkelés 1921. augusztus 28-án kezdődött, és főbb katonai eseményei már szeptember 5-én véget értek.

amely 1922 márciusában mutatott érdemi tevékenységet, az év júliusára pedig elhalt. A nyugat-magyarországi harcokban magyar oldalról részt vevőket nevezték „inzurgensnek”, apacsnak, „guerillának”, bandáknak, banditáknak (pozitív előjellel!), szabadharcosoknak és Héjjas-gyerekeknek – a leggyakoribb név azonban a felkelő volt.

Az első felkelés története már viszonylag jól fel van dolgozva, a második felkelés viszont kevéssé került fókuszba, elsősorban Botlik József, Békés Márton, Fogarassy László és Tóth Imre munkáiból ismerhető meg. Fontos primer forrás Zadravecz István ferences páter naplója, illetve Szabó József felkelőparancsnok válogatott iratai, utóbbit Békés közölte a Vasi Szemle 2007-es évfolyamában.

„Az újabb felkelés ötlete Hir György fejében született meg, a pénzügyi támogatást vélhetően az előzőekhez hasonló forrásokból szerezték a felkelők, a toborzásra most már külön irodát állítottak föl” – írja Békés Márton történész. A felkelést segítette az Ébredő Magyarok Egyesülete és az Etelközi Szövetség is, azonban „már sokkal inkább volt politikai éle, amit az is bizonyít, hogy a felkelők osztrák és német körökkel is felvették a kapcsolatot”. 1922 elejére

a korábban nagy szerepet játszó Ostenburg-Moravek Gyulát a második „királypuccsban” játszott szerepe miatt mellőzték. „Az eredeti tervek szerint 1922. július közepén robbant volna ki a felkelés, de pár nappal későbbre halasztották. A felkelők már jó fél évvel előbb a térségbe érkeztek, egyes alakulatok januárban fegyverkezni is kezdtek” – írja Békés.

A felkelők létrehoztak egy északi csoportot Héjjas vezetésével, ennek központja Magyaróvár volt. A középső csoportot a Budaházy–Szabó duó irányította, ők Kapuvár környékén telepedtek meg. A déli, főleg legitimista bázisú csoportot Prónay vezette. Harcokban egyedül a déli csoport vett részt, inkább ad hoc alapon, mint előre megtervezetten. 1922. július 19-én

Karácsfán osztrák rendvédelmi szervekkel vették fel a harcot, azonban még aznap visszavonultak a határon, és a magyar királyi csendőrség letartóztatta őket. Veszteséget e harcokban egyik fél sem szenvedett. A következő nyolc nap alatt lényegében az összes felkelőt letartóztatták a magyar hatóságok – foglalja össze Békés.

A második felkelés tehát – éppen az állami támogatás hiányában – sosem volt komoly terv: egy őszintébb pillanatában Szabó is belátta, hogy nem jelentenek veszélyt Ausztriára, és hogy vállalkozásuk „gyermeteg”. A nyugat-magyarországi harcok utolsó áldozata Johann Jüttner osztrák csendőr járőrvezető volt, aki 1922. március 25-én lőttek le kitartó magyar felkelők Mosonbánfalván.

bár 1923-ban a soproni ébredők már inkább a burgenlandi osztrák nemzetiszocia­listákkal keresték a kapcsolatot, annak dacára, hogy azok meggyőződéses magyargyűlölők voltak. Néhány radikális, kitartó felkelő tervei között bajor nemzetiszocialisták és a magyar ébredők kapcsolatainak erősítése, a Bethlen-kormány eltávolítása, illetve katonai diktatúra bevezetése szerepelt. Fogarassy adatai szerint azonban a bajor nemzeti­szocialistákkal ápolt kapcsolatok nem fizetődtek ki, ugyanis Hugo Jury, az alsó-dunai kerület birodalmi helytartója 1940-ben felvetette, hogy Sopront a Német Birodalomhoz kellene csatolni 1250 négyzet­kilométernyi további területtel.

Nyitókép: Kőszeg a harmincas években (Fortepan / GGAABBOO)