Jöhet a jobb Olaszországban

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban

Hosszú időn át tartó holtverseny után a választás előtti hetekre egyértelműen a Giorgia Meloni vezette, jobboldali Olaszország Fivérei (FdI) áll a felmérések élén, a Politico Poll of Polls átlaga 25 százalékon jelzi. A régi balközép Demokrata Párt (PD) itt 22 százalékon áll, de a Noto intézet már 20 százalék alá méri.

Valamelyest – főleg azért, mert a dél-olaszországi áldatlan állapotok közepette hatásosnak bizonyul a gazdasági populizmus – feltámadt hamvaiból az Öt Csillag Mozgalom (M5S), a parlament feloszlatása óta képes volt növelni támogatottságát: a Politico-átlag 13 százalékot jelez, a CISE 16,6 százalékot mér neki. Az a Politico szerint is

amely nem tudott felkapaszkodni, ugyanis képtelen feledtetni a ciklus első kormányválságát, amelyet maga robbantott ki, illetve azt a döntést, hogy a helyreállítási alap pénzeihez való hozzáférés érdekében belépett a Mario Draghi vezette nemzeti egységkormányba. Most 12 százalékon áll a Politico-­átlagban, de a CISE már 10 százalék alá taksálja a pártot.

Silvio Berlusconi Előre, Olaszország! (FI) pártjának 8 százaléka olyan tereptárgy már az olasz felmérésekben, mint a Mol-kútoszlopokon a 480-as ár. Két nagy baloldali pártütőnek, úgy tűnik, bejött az összefogás: Carlo Calenda volt gazdaságfejlesztési miniszter Akció és Matteo Renzi volt miniszterelnök Olaszország Él (IV) pártja összetolta erőit „harmadik pólussá”, ezt pedig a két kis formációval ellentétben már bőven a 3 százalékos bejutási küszöb fölé, 7 százalék táján mérik a kutatók, a GDC szerint még Berlusconiékat is megelőzi. Emellett még a zöldekkel összefogó szélsőbaloldal bír valamennyi eséllyel a bejutásra, őket a CISE 5,9 százalékra méri, a többiek jóval kevesebbre. A bejutási küszöb környékén támolyog az EU-kilépésre felhúzott Ital­exit Olaszországért, valamint az európai egyesült államokkal kampányoló Több Európát (+E). Luigi Di Maio volt M5S-vezér, külügyminiszter szakadár pártja, a Polgári Elkötelezettség (IC) viszont a mérések szerint teljesen jelentéktelen.

Két Itália

Rendkívül izgalmasnak ígérkezik, hogy a gazdasági válsághelyzetben tartott szavazáson az ország valószínűleg ismét két részre szakad. Az Ixè szeptember eleji, földrajzi bontásban készült felmérése a masszív észak- és közép-olaszországi jobboldali előny mellett az M5S-t 24,5 százalékkal első helyre méri Dél-Olaszországban, Szicíliában és Szardínián, a párt így a 20,8 százalékkal második helyen szereplő PD-vel együtt akár többségi kormányt is alakíthatna, ha Dél-Olaszország a milánóiak legnagyobb örömére kikiáltaná függetlenségét.

az ugyanis a jelenlegi helyzetben gyakorlatilag kódolva van a választójogba. A 2018 után most másodszor alkalmazandó, Rosatellum néven emlegetett választási berendezkedés a magyarhoz hasonlóan vegyes rendszer, de a miénkhez képest fordítva van benne a többségi és az arányos elv viszonya: a választókerületenként megválasztott egyéni képviselők a mandátumok 37 százalékát adják mindkét házban, 61 százalék a listás szavazatok alapján kiosztott mandátumok aránya, 2 százaléknyi mandátumról pedig a külföldön élő olaszok dönthetnek. Az viszont nagyon is okozhat meglepetést, hogy az Ipsos felmérése szerint a választani szándékozók 10,1 százaléka, ezen belül a diákok 22,7 százaléka még bizonytalan a szavazatában, a nem szavazók arányát pedig 33,4 százalékra taksálják.

Bár Magyarországról nézve hihetetlennek tűnik, hogy az uniós helyreállítási pénzek kérdése rajtunk kívül bárhol máshol kampánytéma lehet, Olasz­országban nagyon is az – Mario Draghi népszerűségét és legitimitását, valamint a nemzeti egységkormány kohézióját ugyanis jelentős részben az uniós helyreállítási források garantálták. A program azonban akadozik, és több ponton is fennáll a forrásvesztés veszélye a gigászi, összesen 190 milliárd eurós RRF-alapból.

Emellett az RRF politikai csatározások kereszt­tüzébe is került: Giorgia Meloni – az egyetlen vezető, aki az egységkormány ellenzéke lévén nem volt jelen a terv kidolgozásánál, így sem klientúraépítésre, sem saját politikai prioritásaira fordítani nem tudott belőle – újratárgyalná a tervet.

Enrico Letta PD-­vezér, aki a terv kidolgozásában és végre­hajtásában részt vett, de a következő ciklusban ellenzékből minden bizonnyal semmi köze nem lehet majd ehhez a szép összeghez, óva int attól, hogy a részben pártja által kidolgozott tervet bárki revideálja. „Megvédjük azok támadásától, akik lebontanák” – ígérte a balközép vezér, és azt is kijelentette, hogy „ez a jobboldal nem patrióta, hanem önsanyargató és önszabotáló”.

Energiaválság, adózás

A választási kampány fontos eleme az energiaválság is. A Draghi-kormány is az úgynevezett Segítség törvényével (decreto Aiuti) kapcsolatos egyet nem értés miatt esett szét, így

Luigi Di Maio ezzel kampányol, de addig is segítség híján egyelőre a spórolás maradt: a kormány energia­vészhelyzeti terve alapján a fűtési szezon nyolc nappal később kezdődik és egy héttel korábban fejeződik be, az ipari létesítményekben 17, minden más helyen pedig legfeljebb 19 fokot szabad tartani – igaz, a rendelet 2 foknyi toleranciával számol. Ettől 3,2 milliárd köbméter gáz megspórolását reméli az Ökológiai Átállás Minisztériuma.

Szintén húsba vágó, régóta vitás kérdés az adórendszer, amelyről most végre tényleg dönthetnek az olaszok. A jobbközép pólus az egykulcsos adó kiterjesztését szorgalmazza családi adókedvezménnyel, és élethosszig tartó mentességet adna a jövedelemadó alól a négygyermekes anyáknak. A balközép az alacsony és közepes jövedelmek adóterheit csökkentené, és 8 ezerről 12 ezer euróra emelné az adómentes évi jövedelemhatárt.

Óriási viták vannak a szélsőbaloldal vesszőparipája, a vagyonadó kérdésében is: a vörös-zöld pólus minden ingó és ingatlan vagyonra számolt sávos vagyonadót javasol, a PD ötmillió euró fölötti vagyonokra vetne ki örökösödési illetéket,

Ki fog kormányozni?

Minden vitás kérdés ellenére szeptember végén valahogyan kormányt kell alakítani, mégpedig minden bizonnyal a jobbközép pólusnak. Matteo Salvini Liga-vezér szeptember 8-án azt nyilatkozta a közszolgálati Rainak, hogy „bármilyen funkciót kész vagyok betölteni, amilyet az olaszok akarnak, kezdve a legfontosabbal. Megtiszteltetés lenne a minisztertanács elnökének lenni”.

Ott van Berlusconi is, aki az utóbbi hetekben sokat hangsúlyozza rendkívüli tapasztalatát: szövetségeseihez fűződő viszonyáról nemrég úgy fogalmazott, „őszinte viszonyom van velük, apa-gyermekek viszonyom, mert olyan kompetenciával, tapasztalattal és kultúrával bírok, amely a tábor semelyik másik vezetőjééhez nem hasonlítható”.

s az ukrajnai háborúban is szívesen közvetítene. Ebben a kérdésben valószínűleg lesz némi vitája Salvinivel, aki szeptember 4-én a Comói-tónál egy konferencián úgy fogalmazott: „Nem szeretném, hogy a szankciók azokat érintsék jobban, akik elrendelik, nem pedig azokat, akik ellen meghozzák őket”, ezért „ha az agresszornak való károkozás érdekében bevetünk egy eszközt, majd hét hónap után nem okoztunk neki kárt, a változtatás megfontolása számomra legitimnek tűnik”.

Az olasz baloldal válságos állapotát jól tükrözi Enrico Letta replikája Matteo Salvini mondataira: „Putyin sem mondhatta volna jobban”. Lettáék a szankciós politika döglött lován való kitartás mellett egymással veszekednek – Giuseppe Conte M5S-elnök a PD külön indulását „cinikus és opportunista döntésnek” titulálta –, valamint az egyébként általuk elfogadott választási törvényre panaszkodnak, amelynek

A feldobott labdát Giorgia Meloni természetesen az összes többihez hasonlóan le is csapta: „A választási törvényt a PD írta és fogadta el, az Olaszország Fivérei ellenszavazatai mellett. Mennyire röhejes az olasz baloldal?” – tette fel a kérdést. Így igaz – az a 2017-es Olaszország, amikor a Rosatellum még a széttöredezett jobboldallal szemben egységes PD-nek hozott óriási előnyöket, még egy nagyon más ország volt.

Nyitóképen: Matteo Salvini, Giorgia Meloni és Silvio Berlusconi hármasa. Fotó: AFP / Claudio Peri  Ansa