A tét nem kisebb, mint a közös jövőnk a Nyugaton

Hatalmas megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek ma önökkel a zárt körű találkozójukon. Engedjék meg, hogy először is gratuláljak az idei parlamenti választáson aratott elsöprő győzelmükhöz. A magyar emberek immár negyedik egymást követő alkalommal helyezték egyértelmű bizalmukat önökbe – Orbán Viktor miniszterelnökbe és az önök által képviselt politikába. Amely politika a hiteles keresztény demokrácia ígérete. Annak az ígérete, hogy a kormánypozíciót a hétköznapi emberek helyzetének védelmére és javítására használják. A felelős realizmus és a mérsékelt politika ígérete. Ez utóbbiról, a realista és mérsékelt politikáról szeretnék ma beszélni önöknek.

A politikai élet egyik legnagyobb iróniája, hogy ma itt állok önök előtt. Több mint egy évtizede, 2011-ben jártam először  Magyarországon. Bostonban voltam joghallgató, de már akkor vonzódtam az újságíráshoz. A szerződési jogról és a csődjogról szóló órák között a nagyvilág dolgairól szóló cikkeket, esszéket írtam. Azon a nyáron elhatároztam, hogy riportutat teszek Magyarországra. Az amerikai fősodratú média már akkor arra figyelmeztetett, hogy ez a kis, tízmillió lelket számláló ország vészesen távolodik attól a nemzetközi liberális konszenzustól, amelynek a hidegháború után minden ellenvetés nélkül érvényesülnie kellett volna – a történelem vége teóriája szerint.

Magyarország szélsőségek irányába való elmozdulása a „fokozódó nacionalizmusban” mutatkozott meg, továbbá abban, hogy vezetői „megpróbálták újratárgyalni a történelmüket”, és hát mindannyian tudtuk, hogy Magyarország „rossz ország”, punktum. És erre utalt a roma kisebbséggel szembeni „brutális bánásmód” is a „soviniszta és rasszista” magyar többség részéről. Mint Magyarországgal foglalkozó leendő szerző, bevettem ezt a narratívát. Ezzel azt akarom mondani, hogy amikor először jöttem Magyarországra, a Fidesz és a miniszterelnök kritikusaként érkeztem ide.

Csakhogy a történetnek itt még nincs vége.