Salman Rushdie, az „öreg fehér férfi”

Késeléses merényletet követtek el múlt pénteken Salman Rushdie indiai származású brit író ellen az Egyesült Államokban egy irodalmi fesztiválon. A támadás egyértelműen iszlamista indíttatásból történt: Ruholláh Homeini iráni vezető 1989-ben az író megölésére szólította fel a muszlim híveket, s a libanoni származású Hadi Matar ennek próbált eleget tenni. Rushdie a Sátáni versek című,

és azóta folyamatos fenyegetettségben él.

Az esemény kapcsán érdemes feltenni a kérdést: a nyugati világ mennyiben képes fizikai és szellemi értelemben kiállni azok mellett, akik vallási, ideológiai üldöztetésnek vannak kitéve?

A reakciókat elnézve jellemző az a fordított logika, hogy

Európában és Amerikában.

Szokás szerint fordítva ülnek a lovon, pedig a fenyegetések és ilyen jellegű támadások sora régre nyúlik vissza a nyugati világban. Említhető Theo van Gogh holland rendező 2004-es meggyilkolása, a Charlie Hebdo francia gúnylap szerkesztősége ellen végrehajtott 2015-ös támadás vagy a francia középiskolai tanár, Samuel Paty vadállati módon elkövetett lefejezése 2020-ból.

Az áldozat egyik esetben sem tett mást, mint élni kívánt azokkal az alapértékekkel, amelyeket a felvilágosodás baloldali hívei korábban oly vehemensen védtek minden vélt vagy valós fenyegetéssel szemben, egészen addig, amíg e fenyegetések fő forrásának a jobboldalt vagy éppen a keresztény egyházakat tekintették.

Rushdie-nak is annyi volt csupán a bűne,

Most azonban úgy látszik, ezek már nemcsak az életére törő iszlamistákat zavarják, de az identitáspolitika progresszív nyugati híveit is. Mintha a klasszikus felvilágosodás értékei már csak az „öreg fehér férfiak” meghaladott rögeszméi lennének.

Ahogy a Libanonból szintén iszlamista hátterű vallási üldöztetés miatt elmenekülő zsidó író, Gad Saad A parazita elme című könyvében rámutat, a jelenlegi „haladó” gondolkodás a valóság tagadásán alapul, a logikus érveléssel és a vélemények valós sokszínűségével dogmatikus kinyilatkoztatásokat állít szembe. Agresszíven hirdeti a politikai korrektség, az áldozati kultúra, illetve az elnyomottnak kikiáltott csoportok, például a nyugati muszlim kisebbség védelmének fontosságát.

Pedig e „védelemre szoruló” csoporttal szemben gyakorolt

2006-ban például a Deutsche Oper Berlin igazgatója önként levette a műsorról Mozart Idomeneo, Kréta királya című operáját, amelyben Mohamed próféta levágott fejét mutatják, és emiatt az intézmény fenyegetéseket kapott iszlamista körökből. A német politikai elit viszonylag egységesen és ma már elképzelhetetlen határozottsággal reagált. Nemcsak keresztény­demokrata, de szociáldemokrata politikusok is fel­háborodtak a művészi szabadság lábbal tiprásán, a Bundestag zöldpárti (!) alelnöke, Katrin Göring-Eckardt pedig egyenesen arra szólította fel az opera igazgatóját, Kirsten Harmsot, hogy „legyen gerincesebb”, különben az „öncenzúra előtti behódolás” veszélye fenyegeti a német társadalmat.

Az európai és azon belül a német politikai közbeszéd hangulatváltozását látványosan illusztrálja a szintén zöldpárti Claudia Roth kulturális ügyekért felelős miniszter ténykedése. Roth szemet hunyt egy muszlim hátterű indonéz művészcsoport antiszemita és Izrael-ellenes alkotása felett az idei kasseli Documenta kiállításon, és védelmébe vette az alkotók szabadságát, majd csak a zsidó körökből érkező éles kritika hatására változtatott álláspontján.

Nyitókép: Charly Triballeau / AFP