Nyaralás izomból

Megszoktuk, hogy a nyár sok kilométer megtételével jár. Egy hetet a Szent György-hegyen töltök a gyerekekkel, aztán az a terv, hogy egy nap pihenővel indulunk tovább Erdélybe. Ez a terv, de… negyven fok, két baleset az M7-esen, ég a bozót, állunk egy helyben, végeláthatatlan kocsisorok, megy a légkondi, megy, míg bírja, de ezt a forróságot az sem bírja. Elkezd a motorháztető mellett füstölni, amennyire gyorsan tudok, kiaraszolok a leállósávba, de addigra már nagy sziszegések közepette gőzbe borulunk. Szerencsére nem füst, nem gyulladtunk ki. Kicsapom a motorháztetőt, beterít a forró gőz, édeskés fagyállószag, pár másodperc eltelik, mire meglátom, hogy a hűtőtartályunk durrant szét. Megállapítom, hogy ezen a napsütéses, sivatagi nyár végi vasárnap késő délután az öreg Nissanom feladja a küzdelmet. Szolgált tizenhárom évet, ment háromszáztízezer kilométert. Sok a bámészkodó. Az araszoló kocsisorból kiszólnak többen is, hogy segíthetnek-e. Adhatnának másik autót, elvihetnének haza, esetleg Erdélybe, amúgy meg nem tudnak. Hívom a szerelőt. Vasárnap estefelé nagy örömmel veszi fel a telefont, de felveszi, sőt. Épp medencét takarít. Lenne a családjával, de azt mondja, hogy várjam meg, jön. Elsétálok az elakadásjelző háromszöggel jó messzire, papucsban, rövidgatyában, mint egy török kamionsofőr. Megnézem, hány kilométerre vagyunk Budapesttől, hogy helyzetjelentést tudjak adni a szerelőnek. Egy tréler megáll, ötvenezerért elvinne. Felhívom a szerelőt, hogy az sok-e. Azt mondja, sok. Mondom a tréleresnek, hogy köszi. Elmegy. Közben a szerelő is felhívja az ő tréleres ismerősét, hogy mennyiért vinne haza. Ő is ötvenezret mond, tehát nem volt sok. Ránk sötétedik. El kellett volna mennünk azzal trélerrel. Legalább hazaértünk volna, és a gyerekek lefekhetnének. Mindegy, az a tréler már elment. A forgalom elindul. Kívül kellene lennünk a korláton, de ott nagyon meredek az oldal, ott nem tudunk megállni. Szabálytalanul várakozunk. Énekelgetünk. Röhögünk, várunk. Talán ez egy üzenet, hogy lassítsunk. Nem tudom. Kihűl a tartály, lemerül az akkumulátor, már az elakadásjelző sem villog. Telefonról nem hallgatunk zenét, mert ha lemerül, elérhetetlenek leszünk, az meg épp nem lenne annyira jó. Százharminccal megy el mellettünk a világ. Porral telik meg a szemünk, a menetszelet a testünkkel fogjuk fel. Szerencsére megtöltöttük a vizesflakonjainkat indulás előtt, legalább vizünk van. Éneklünk, mesélünk, röhögcsélünk tovább. Másfél óra múlva megérkezik a szerelő a feleségével, feltölti a hűtőtartályt, bebikázza az autót, légkondi nélkül lemegyünk a régi hetesre, s ott nyugodt tempóban hazaérünk éjfél felé. A gyerekek ájultan dőlnek be az ágyba.