Ábrahámhegy

Reggel hét, ülök a pálkövei strandon. Mióta itt vagyunk, minden reggel lejövök úszni egyet. A strand ilyenkor még üres, sehol senki, csak néhány hattyú lebeg a vízen a közeli nádas szegélyén. Az öböl túloldalán az ábrahámhegyi partok. Amikor első nap lejöttem, azonnal felismertem. A hegyvonulatok formái voltak ismerősek. Ahogy megláttam ezt a látképet, tudtam, hogy az ott szemben az ábrahámhegyi part. Utoljára nagyjából harmincöt éve láttam innen, mégis mélyen megmaradt bennem, tudattalanul. Akkoriban oda jártunk nyaralni anyám egy régi barátnőjéhez.

Éveken át minden nyáron legalább egy hetet ott töltöttünk. Egyik nap át is mentem, hogy megnézzem, megvan-e még a régi ház. Nagyon megváltozott a környék,

Egyforma, ronda épületek. A rondaságuk annak ellenére látványos, hogy tervezőik minden jel szerint igényes, modern és ízléses épületeket álmodtak meg. Ezek a minimalista formák, ez a sivárság nem érint meg. Vagy ha megérint is, rossz húrokat penget bennem. A régi házat nagy nehezen találtam meg. Le van robbanva, a kertben gaz, a fűzfák egészen eltakarják a homlokzatot.

A kertben egy öregember ült, és újságot olvasott. Először arra gondoltam, hogy megszólítom, és megkérdezem, bemehetnék-e körülnézni. De aztán mégsem szólítottam meg. Ugyan mit néznék meg odabent. Mi értelme lenne.

Anyám gyerekkori barátnője rég halott, egyik lánya – akivel sokat játszottam itt annak idején – szintén meghalt évekkel ezelőtt. Az ő története is megérne néhány mondatot, de most inkább nem kezdek bele. Tényleg görög sorstragédiába illő történet, szinte elképzelhetetlen pokoljárásokkal.

Ahogy most visszagondolok rá, hirtelen megértem, hogy tragikus sorsa már akkor látszott, a jelek félreérthetetlenül megmutatkoztak. De ezeket a jeleket a maguk jelen idejében általában nem veszik észre. Vagy ha észreveszik, félreértik. Őt sem értette senki, a közvetlen környezete sem. Életének kálváriája akadálytalanul bontakozhatott ki. Ebben a gaztól felvert, csendes kertben ott kísért az emléke, még ha ez az újságot olvasó, üldögélő öregember nem tud is róla. Az utca túloldalán akkoriban még nem álltak házak. Ott kezdődött a nádas. Keskeny ösvény vezetett le a mólóig. Az ösvény még megvan, de a bejáratát rácsos kapu zárja el. 

Egyáltalán nem csodálkozom rajta.

A móló igazából egy cölöpökön álló, deszkákkal borított horgászstég volt. A cölöpökhöz kötötték a ladikokat. A stég előtt egy kis, sekély vizű öböl. A vízben hínárerdő gomolygott, a hínárerdőben naphalak rajai úszkáltak. Házigazdánk férjének, Imre bácsinak volt egy műanyag ladikja. Sokszor megengedte, hogy kievezzek vele az öböl bejáratáig, de persze soha nem addig eveztem ki, hanem a nyílt vizet céloztam meg. A nyílt víz olyannak tűnt, mint a tenger. Igazi tengert akkor még nem is láttam.

Különös, de a határtalanság élménye azóta is leginkább a Balatonhoz kapcsolódik bennem. Amikor nyári napokon feloldódik minden a csillogásban, és tényleg úgy tűnik, mintha nem lenne túlsó part. Ahogy a felforrósodott deszkák illatáról vagy a horgászcsalik szagáról is mindig ez az ábrahámhegyi stég ugrik be. Ősképekké váltak. Imre bácsi apámmal esténként átugrott a rendesi kocsmába, ahonnan rendszerint csontrészegen érkeztek meg. Imre bácsi katonatiszt volt, Moszkvában tanult, bírta a piát. Ő ahhoz szokott, hogy pezsgővel igya a vodkát. Apám kevésbé bírta, de szerencsére csendes, kon­templatív részeg volt, csak ült szó nélkül, és nézett maga elé.

A nádas és a nyílt víz határán kis stégek álltak elszórva, mind vastagon beborítva a gémek és a kócsagok ürülékével. De ez egyáltalán nem zavart, rendszeresen felmásztam rájuk, és órákig tudtam bámulni a tó látszólag egyhangú életét. Időtlen, örök nyarak, mondhatnám szentimentálisan,

A Balaton saját idejébe kerültem át, ami az örökké­valósággal rokon. Egy gyerek számára még természetes ez a másféle idő, számomra legalábbis magától értetődött, hogy egész napokat töltsek a roggyant stégeken.

Most, több mint harminc év elteltével ahogy elnézem ezeket a régi partokat, egyszerre vagyok az emberi időben és a tó idejében. Minden elmúlt és elsüllyedt, de a tó idejében most is ott ülök az egyik kissé megdőlt, madárszaros stégen a piros fürdőnadrágomban, tízévesen, és bámulom a határtalanságot, amit nem értek. Ma sem értem, ez azóta sem változott.