A móló igazából egy cölöpökön álló, deszkákkal borított horgászstég volt. A cölöpökhöz kötötték a ladikokat. A stég előtt egy kis, sekély vizű öböl. A vízben hínárerdő gomolygott, a hínárerdőben naphalak rajai úszkáltak. Házigazdánk férjének, Imre bácsinak volt egy műanyag ladikja. Sokszor megengedte, hogy kievezzek vele az öböl bejáratáig, de persze soha nem addig eveztem ki, hanem a nyílt vizet céloztam meg. A nyílt víz olyannak tűnt, mint a tenger. Igazi tengert akkor még nem is láttam.
Különös, de a határtalanság élménye azóta is leginkább a Balatonhoz kapcsolódik bennem. Amikor nyári napokon feloldódik minden a csillogásban, és tényleg úgy tűnik, mintha nem lenne túlsó part. Ahogy a felforrósodott deszkák illatáról vagy a horgászcsalik szagáról is mindig ez az ábrahámhegyi stég ugrik be. Ősképekké váltak. Imre bácsi apámmal esténként átugrott a rendesi kocsmába, ahonnan rendszerint csontrészegen érkeztek meg. Imre bácsi katonatiszt volt, Moszkvában tanult, bírta a piát. Ő ahhoz szokott, hogy pezsgővel igya a vodkát. Apám kevésbé bírta, de szerencsére csendes, kontemplatív részeg volt, csak ült szó nélkül, és nézett maga elé.
A nádas és a nyílt víz határán kis stégek álltak elszórva, mind vastagon beborítva a gémek és a kócsagok ürülékével. De ez egyáltalán nem zavart, rendszeresen felmásztam rájuk, és órákig tudtam bámulni a tó látszólag egyhangú életét. Időtlen, örök nyarak, mondhatnám szentimentálisan,
de valóban átjárta az egészet valami időn kívüli atmoszféra.
A Balaton saját idejébe kerültem át, ami az örökkévalósággal rokon. Egy gyerek számára még természetes ez a másféle idő, számomra legalábbis magától értetődött, hogy egész napokat töltsek a roggyant stégeken.