Amikor csuromvizesen álltunk apámmal és öcsémmel a szakadó esőben Zalaegerszegen, akkor már elvesztettem egyszer. Azt is elmesélem. De most még az van, hogy a nagy esőben állunk, és persze hogy egy stadionban ázunk, kezünkben a szotyola is ázik, a teljes lelátó elázik körülöttünk, mintha kartonból lenne. 1979-et írunk, és éppen a bajnoki aranyat vívja ki az Újpest, örömködés után a csapatok is elindulnak haza, mi is elindulunk. Kicsit szárítkozunk az autóban, kicsavarjuk a felsőket-gatyákat. Még nem értünk haza, de már mondja a rádió, hogy a bajnokcsapattól külön utazó Törőcsik András súlyos közúti balesetet szenvedett. Apám fékez, megáll az út szélén, rácsap a kormányra. „Mindig az a rohadt különutasság!” – kiáltja, hiszen akkor már Törő a világválogatott meghívóját is a zsebében tartotta, és mi nagyon drukkoltunk családilag – országilag-hazailag –, hogy neki majd sikerülhet itthonról is. Nem kell hozzá „disszidálni”. Hát nem sikerült. És neki azután már semmi se sikerült.
Törő valóban nem a megszokások embere volt. És igaza volt apámnak a kifakadásban, mert vérbeli radikális külön utas volt, merő izgalom és kiszámíthatatlanság, avantgárd művész és punk előadó a középszerűség színpadán. Törő a cselek improvizatív-aktivista performere, a hosszú hajú, meccs előtt betintázó, szabályokkal nem törődő, edzést gyűlölő játékos élő toposza, a magyar George Best, akiért – akárcsak fradista ikerpárjáért, Ebedli Zoltánért – úgy rajongtunk, mint a kor rocksztárjaiért.