Folytatódik a hagyomány: karácsonyfát állítanak a helyiek a Balatonba
Az új évet több százan balatoni fürdéssel kezdik minden esztendőben. A szigligeti újévi csobbanásra már most készülnek a jeges víz rajongói.
Veszprém az idelátogatók jellemző véleménye szerint: szép. Erről veszprémiként nemigen lehet véleményem. Érzéseim annál inkább.
A hely, ahol. „Szűkebb” pátria. Ami tágabb, ország, földrész, bolygó, az nem pátria, vagy csak áttételesen, akaratlagos hozzágondolással az. Eszmei kötődés, ami persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy gyengébb lenne, eszmei kötődésekért emberek képesek meghalni. Csak: más. Nem-zsigeri. Nem-alapvető, nem-pavlovi, nem-reflex. Átmegyek egy másik megyébe, rokont látogatni, szavazatot számlálni, mindegy, mi célból, átmegyek, és nem magától értődik, hogy magaménak érzem. Mások a formák, az árnyalatok, a betűtípusok, más napilapot hirdetnek az előkertekbe kihelyezett táblák, még az utcák is máshogyan kanyarodnak. Furcsa minden. Ezzel szemben a hely, ahol. Nem tudod megnevezni. Vele, belőle, általa érzékelsz minden mást: episztemológiai probléma. Ő ad mértéket, értelmezhető lényeget a világ összes többi tájának. Haza: a világ megismerésének egyedüli eszköze. A felkérésre, hogy írjak arról a helyről, ahol, és ezzel mintegy szemrevételezzem a tarkómat, csak ezt a szigorú nem-megnevezést tudom nyújtani.
A pátria mindig szűk. Haza az, amit megszoktál. A hely, amit szeretsz, mint akinek nincs más választása, aztán megtagadsz, egy ponton meg kell tagadnod, különben megrekedsz abban a homályosan felfogott fejlődési folyamatban, ami az életed. Az évek során kialakítasz egy komplex álláspontot, túlemelkedsz igenlés és tagadás hamis dualizmusán. Helytörténeti munkákat olvasol, megtalál téged a hely története, a megszokásból kibontakozik valami mintázat, valami nagy tény, nulladik kilométerkő. Nézem a térképen, hogy mit szoktam meg, a rajzszög egy ezeréves megyeszékhelyre pottyan. A megszokás epicentruma, az epicentrum ellentéte. Ismerem, ahogyan az ember ismerheti szülővárosát, azzal a kiegészítéssel, hogy Veszprémben – rendhagyó természeti adottságai révén – vannak váratlanul az utunkba eső kilátópontok, macskaköves utcarészletek, lépcsők, ahonnan egyszerre úgy csodálkozunk rá a városra, mintha addig nem is létezett volna, úgy áll előttünk, mint valami soha nem látott település, amit véletlenül Veszprémnek hívnak.
Dolomit és mészkő, ez az egyik Veszprém-minta. A másik a feketefenyő, alakja és illata”