A globális elit utál versenyezni. Identitása nincs, monopóliumait kenőpénzzel biztosítja. Innovációra és humán tőkére nem költ, adóelkerülési gyakorlatának egyik legnagyobb vesztese Magyarország – írja új könyvében Pogátsa Zoltán közgazdász.
2022. június 15. 20:46
p
2
0
0
Mentés
Böszörményi-Nagy Gergely
Szerzőnk nemcsak meggyőződéses, hanem szenvedélyes baloldali gondolkodó. Több alapvető dolgot elutasít, ami e sorok írója számára fontos, köztük az örökölt, helyi érvényű kulturális sajátosságok elsődlegességét. Új könyve – bár aligha ennek szánta – látványos illusztrációja a jobb- és baloldali világértelmezés 21. századi fúziójának. Annak a trendnek, amelynek eredményeként a brit konzervatívok ma már tarolnak a munkásnegyedekben, s itthon kilencvenszázalékos többség szervezhető a kormány legkarakteresebb intézkedései mögé.
Pogátsa Zoltán a francia sztármegfejtő Thomas Piketty adatsorai alapján abból indul ki, hogy az 1970-es évek óta „a kapitalizmus visszatért a 19. századi, brutális korszakának jellegzetességeihez”. Ennek legfontosabb kísérőjelensége a soha nem látott mértékű egyenlőtlenség („egyetlen minibuszban elférne a világ vagyonának java része” – írja a kisszámú multimilliárdos kezében összpontosuló vagyonról). Következménye meg az, hogy megszűnt a társadalmi mobilitás, a hátrányból indulók önerőből való felkapaszkodásának lehetősége. Szerzőnk meggyőződése, hogy bármiféle változás csak a globális elit mint a status quo őrzőjének meggyengítésével képzelhető el, amire egyedül a választók és elöljáróik képesek.
A történelem megértéséhez meg kell fejtenünk a nagy kognitív átmenetek titkát; a társadalmak a tudásszerzés, a termelés és a hatalomgyakorlás hármas metszetében léteznek, a nagy változások előidézője pedig minden esetben a hitrendszerek átalakulása – vélte Ernest Gellner, a „filozófiai antropológia” mestere.
Azok, akik korábban a háború folytatása mellett kardoskodtak, most helyet követelnek az asztalnál. A tárgyalóasztalnál lévő helyeket viszont nem osztogatják, azokért meg kell harcolni.
A felsőoktatási intézmények előszeretettel gondolnak magukra a haladás zászlóvivőiként, ám saját megújulásukkal szemben többnyire radikálisan konzervatívok. Vízió, idő és a kisszerűség levetkezése is nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a képesek legyenek megőrizni relevanciájukat, és felkészüljenek a jövőre.