Engem mindig az egész érdekelt

Rajcsányi Gellért interjúja a Mandiner Útravalóban

Emlékszik az első múzeumi élményére?
Természetesen voltak gyerekkori múzeumlátogatásaim, főként az iskolával, de igazi, élő élmé­nyeim ebből az időből nincsenek – akkoriban még a gyerekeket bevonzó, mai értelemben vett múzeum­pedagógia sem létezett. Először a történelmi épített környezet keltette fel ez érdeklődésemet: gyerekkoromtól kezdve nagy várrajongó vagyok. Tizenévesen rendszeresen üldögéltem órákat a budai vár gótikus lovagtermében, a teremőrök idővel igazán kedvesen már szinte a hely tartozékának tekintettek.

A pesti flaszteron nőtt fel a Külső-Erzsébetvárosban, a Csikágóban: bandázott is a többi gyerekkel az utcákon, vagy inkább könyvmoly típus volt?
Inkább az utóbbi, de persze azért belaktuk a környéket. A gangos házban, ahol éltünk, az udvart egy tollaspálya-szerűség erejéig még engedték nekünk használni a lakók, de a foci már nem ment át. Sétatávolságra, a Rottenbiller utcába jártam általános iskolába, aztán az István-gimnáziumba. A nagymamám is velünk élt, ennek köszönhetően egyetemistaéveimig nem tudtam, mi az a menza, mert ő mindennap meleg ebéddel várt odahaza. Aztán jöhetett szinte minden délután a nekem akkor legkedvesebb hely, a könyvek világa.

A történelem iránti érdeklődését a családból hozta?
Nem, ez nem a közvetlen családi környezetből, hanem valami más, rejtett forrásból fakadt. Szüleim kétkezi munkásként az Ofotértnél dolgoztak, az volt az első munkahelyük, ott ismerték meg egymást, s jó negyven év múlva onnan is mentek nyugdíjba. Ma már nem jellemző ez az egy céghez kötődő életpálya-stabilitás, de akkoriban a jobbfajta nagyvállalatok széleskörűen gondoskodtak a kollégákról. Édesapám például kiváló látszerész volt, de emellett sporttehetségként az atlétikától a pingpongon át a kézilabdáig sok mindent örömmel űzött, és a vállalat ennek teret is adott.

De önt más világ szippantotta be.
Egy sokkal tágasabb világ. Emlékszem, már az első könyveim is történelmi tárgyúak voltak, és ez az érdeklődés máig megmaradt. Előbb a mesekönyvek a magyar történelemről, majd a történelmi kalandregények, aztán az életrajzok és a tényirodalom. A könyvtárba gyakorlatilag hazajártam, s amikor este lámpaoltás volt, utána a takaró alatt nemegyszer zseblámpával olvastam tovább. Olyan világ tárult fel előttem egyre szélesebben, amely teljesen szabad és varázslatos volt, s mindeközben igaz: hiszen nem egy látszatvilág, hanem évezredek valósága csalogatott nap mint nap magához. Ezekben az években vált számomra szinte sejtszintű, elemi élménnyé, hogy a történelem lényegét tekintve a folyamatos jelen.

A történelem igézete végigkísérte a tanulmányait?
Nagyszerű gimnáziumi történelemtanárom nem hagyta, hogy ez számomra puszta kedvtelés maradjon, mentorálásával végül is az Országos középiskolai tanulmányi versenyen országos második lettem történelemből.

A gimnázium után viszont a Közgáz felé vezetett az útja. Miért?
A Rottenbiller utcában volt egy kiváló matektanárom. Amikor úgy tizenhat évesen visszamentem hozzá a jövőt illető tanácsért, azt mondta: „Fiam, jó vagy történelemből és matematikából is, menj a Közgázra, végezd el, aztán bármit csinálhatsz még mellette, de legyen egy rendes szakmád!” Más idők voltak, mint ma, akkoriban egy korosztálynak úgy a tíz százaléka jutott be egyetemre. Kedves tanárom biztatására a Közgázt választottam végül, de párhuzamosan hamar elkezdtem – külön miniszteri engedéllyel – a bölcsészkaron a filozófia szakot is.

Mi érdekelte a filozófiában?
Ugyanaz, ami a történelemben: az embert szerettem volna minél jobban megérteni. Sosem gondoltam, hogy konkrétan a filozófia lenne majd a szakmám, de afelől nem volt kétségem, hogy a világ megértéséhez igencsak hozzásegít, ha megismerem az emberiség legnagyobb gondolkodóinak a nézőpontját, logikáját. A praktikus közgazdasági és az elvont filozófiai gondolkodás a történelem iránti régi szenvedéllyel együtt adta és adja ki azt, ahogy próbálom megérteni a világot. Ebbe csatlakozott be szintén a húszas éveim elejétől a művészet nyelve és látószöge: az időbeli sorrend az irodalom, a színház, majd a képzőművészet volt.

Úgy tűnik, mintha a gyerekkortól olthatatlan tudásszomj hajtaná előre.
Bár ez kicsit patetikusan hangzik, de attól még, azt hiszem, igaz. Az érdekel leginkább, hogy miképpen működik az emberi létezés, benne az egyes ember és az emberek közötti viszonyrendszer. A történelem, az ökonómia, a filozófia és a művészetek más-más megközelítésben, de mind erről szólnak. Máig izgat, ami új, ami megfejtendő – de az elmúlt három évtized lehetővé tette azt is, hogy a megértésből építkezés, teremtés is válhasson: nagyszerű, izgalmas dolgok létrehozása, amely minden napnak értelmet és feladatot ad.

A rendszerváltás aztán új világokat nyitott meg ön és a nemzedéke előtt.
Így visszagondolván – Thomas Mann metaforájával élve – a múlt mélységesen mély kútjába vetett pillantás előttem egy olyan világot nyitott meg, amelyben másodlagossá vált a létező szocializmus szűkössége és millió korlátja. Az egyetem után akadémiai ösztöndíjasként a lokális közösségek alakulását, a helyi igazgatást vizsgáltam, pont a legizgalmasabb korszakban, 1986 és 1989 között, amikor már kezdett szétesni a régi rendszer, és felsejlett valami új. Ezeket az ismereteket tudtam aztán a rendszerváltozás euforikus éveiben, majd a politikai gyakorlatban, a Fideszben és a fővárosi önkormányzatban hasznosítani, ami rendkívül izgalmas és lelkesítő kihívás volt. Emlékszem, az első időkben segédleteket írtam az önkormányzatokba újonnan bekerülő képviselőinknek, hogy mi a feladatuk, mik legyenek az első lépéseik.