Hogy felemeljen

Május 25-én Texas állam Uvalde nevű városának általános iskolájába, a Robb Elementary Schoolba besétált a tizennyolc éves Salvador Ramos, és lelőtt huszonegy embert, köztük tizenkilenc gyereket. A hírek szerint egy osztályteremben barikádozta el magát, ahol aztán halomra gyilkolt mindenkit, aki épp ott volt. Később őt is lelőtték. Napihír, mondhatnám némi túlzással, de talán nem is olyan erős túlzás ez. Efféle híreket elég gyakran hallani az Egyesült Államokból. Valamikor, sok évvel ezelőtt megnéztem Gus Van Sant Elefánt című filmjét, amely a coloradói Columbine High Schoolban elkövetett, tizenhárom halálos áldozatot követelő mészárlást dolgozza fel. Végtelenül nyomasztó alkotás, mondanom sem kell. Nem is maradt más bennem a filmből, mint ez a végtelen nyomasztás. 

És egy jelenet még, egy hosszú, szinte elviselhetetlenül hosszú snitt. A későbbi elkövetők, egy tizenhét és egy tizennyolc éves fiú játszanak egy videójátékkal. Talán lövöldözős játékkal, de ez nem biztos, és nem is érdekes. Mert a lényeg az, hogy milyen arckifejezéssel teszik ezt. Ezt a bamba, lárvaszerű tekintetet én is ismerem. Naponta látom a vonaton, a buszon, mindenhol. Ahogy a kölykök a telefonok képernyőjét bámulják, abban ugyanez a félelmetes távolság látszik. A félelmetes távolság szinte mindentől, ami emberi. Félreértés ne essék, nem szeretnék itt belekezdeni valamiféle pedagógiai jellegű dörgedelembe az okos­telefonokat illetően. Éppenséggel belekezdhetnék, de minek. Előre unom, amit erről írnék. Annyiszor leírták már. És szemmel láthatóan nem mentek vele semmire. Ami nem csoda. Efféle okoskodással szinte soha nem mennek semmire. A texasi iskolai vérengzés áldozatai nagyrészt alsó tagozatos gyerekek voltak. Akkorák, mint a kisebbik fiam. Az ember, ha szülő, ilyenkor azonnal a saját gyerekére gondol. Így voltam ezzel én is. És hangozzék akármilyen patetikusan, arra is gondoltam, hogy mindnyájunkat eltaláltak azok a puskagolyók. Így van ez minden erőszakos halállal.