Kora reggel a kikötőben. Alig múlt hat óra. Sikerült rávennem magam, hogy felkeljek, bár nem volt olyan nagyon nehéz. A szállásunk melletti kamionrakodó egész éjszaka üzemel, de csak hajnalban kapcsolnak rá igazán. Konténereket pakolnak komótosan a platókra. Az iroda előtt – ami szintén egy kiszuperált konténer – egész éjszaka hangosan dumálnak, söröznek és kártyáznak a félmeztelen, strandpapucsos férfiak.
A család vígan alszik, én csak forgolódom. Félálom, különös képvonulások az ébrenlét illékony határvidékén. Egy vitorlást látok, régimódi fahajót, amint épp indulni készül. Férfiak és nők álldogálnak a korlátnak dőlve. A nőkön széles karimájú szalmakalap, a férfiakon tengerészsapka. Az egész jelenet olyan, mintha mondjuk 1887-ben járnánk. Én is felszállok a hajóra, és leülök egy ládára. Hallom a hátam mögül, amint valaki azt mondja, hogy az úti cél Cherso. Ebben a lebegő félálomban is eszembe jut, hogy Cherso egy sziget, horvátul Cres a neve, néhány éve jártunk ott.
Felébredek. Fogalmam sincs, honnan került elő ez a jelenet, de az egész annyira valóságosnak tűnt, hogy egy ideig nem tudom eldönteni, hol vagyok. Sokszor láttam már hasonló képeket félálomban, furcsa módon a legtöbb ilyen jelenet 19. századinak tűnő környezetben játszódott. Az egész annyira átjárt intenzív és életteli atmoszférával, hogy nem írhatom pusztán a képzelet vagy az álomtevékenység számlájára.
Persze lehet, hogy az agyamban felhalmozódott számtalan kép és benyomás áll össze ilyenkor kisfilmmé. Nem tudom. De inkább hajlok arra, hogy valami másról van szó. Szinte semmit nem tudunk arról, amit Jung kollektív tudattalannak nevez, és talán ezek a képek is erről az ismeretlen vidékről származnak. Már nem hajózhattam ki ezekkel az ismeretlen férfiakkal és nőkkel, nem kerülhettem meg velük Isztria sziklás partjait, hogy eljussunk Cherso szigetére. Ahol annak idején láttam egy apró, elhagyatott kápolnát, amit telezsúfoltak ókori amforákkal. Áradt ki a tengerillat a rácsokon, odabent a félhomályban pedig ott hevertek a kagylókkal sűrűn benőtt edények egymás hegyén-hátán.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
Bár egy hét még hátra van a nyárból, de az elmúlás érzése menthetetlenül belénk költözött.
Kétéves kutatómunka, huszonhárom tájegység szándékosan szubjektív bemutatása, kézzel készített térképek és illusztrációk: a Magyarország – Az útikönyv című grandiózus kötet a hazaszeretet és a hiányérzet találkozásából született.
A zebegényi Hajózástörténeti Múzeum elvarázsolt hely. A szó szoros értelmében az, nem csak képletesen. Varázsa leginkább abból ered, hogy egyszerre múzeum, és – hogy is mondjam – kegyhely. Mert a változatos tárgyi anyag bemutatásán túl ez a tárlat egy hajdani hajós és édesapa emlékműve is.
Már egy repülőgépet is be kellett vetni az oltásban.
A főhős (talán Seymournak hívták) elgurítja a golyót, és már a gurítás pillanatában tudja, hogy az bizony tökéletes lesz, és meg fogja nyerni vele a játékot. Ő is valamiféle mennyei pillanatként éli meg a helyzetet, élete egyetlen mennyei pillanataként. Ilyenkor mintha az egész univerzum rendjét látná át az ember.
Az intézkedés a 21 pontos gazdaságpolitikai akcióterv egyik alappilléreként fog majd megjelenni.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
