Móré Levente írása a Mandiner Útravalóban
A Balatonon 19. századi „felfedezése” után csupán a tehetősek és a régi kis falvak lakói osztoztak. Jött azonban az első világháború, és jött Trianon. A magyarság elszigetelődött, a határok lezárultak: elveszett az Adria, elvesztek az erdélyi fürdők, csakúgy, mint a felvidéki Bártfa és Eperjes. Ezzel egy időben viszont szélesebb lett az a középréteg, amelynek az életvitele megkívánta, anyagi lehetősége pedig lehetővé is tette azt, hogy kiszakadjon a városból, és üdülni menjen – ekkor fordult a magyar városlakó középosztály érdeklődése a Balaton felé.
Ez persze az az időszak, amikor világszinten is elindult tömegturizmus, a Balatonon pedig akkoriban egymás után sorakoztak a parcellázatlan területek – hívja fel a figyelmet Wettstein Domonkos, a BME Urbanisztika Tanszékének adjunktusa, a téma szakértője. Nagy tömegben a budapesti értelmiség költözött a tópartra – különösen a délkeleti részére – nyaranta, de a környező nagyobb városoknak is megvoltak a törzsterületeik, a kaposváriaknak például Fonyód. Az építkezők jellemzően a jobb státuszú fővárosi kerületekben laktak, gyakran ott is frissen épített házakban, így a nyaralóiktól is elvártak bizonyos modern elemeket.
„Ennek is köszönhető, hogy megjelent egy új műfaj: a nyaraló, amely merőben eltér a villától, hiszen nem a tehetősebb rétegek reprezentatív céljait szolgálta” – teszi hozzá Wettstein. A középosztály kicsi és egyszerű nyaralóházakat szeretett volna építeni, de a legfontosabb, hogy csak időszakosan, nyaranta kívánta használni, ami jól mutatja a korszak modern gondolkodását és az építészeti hangsúly átrendeződését. Megjelentek a modern motívumok: az egyszerűsödés, a könnyedség – ami a balatoni üdülésnek életformája is –, de persze keverve a régi értékekkel.