Bár nemigen tudjuk, micsoda, bizonyára van hibája is a magyar népnek. De hogy a sport iránti fogékonyságunk a mérleg másik serpenyőjéből lesi, mikor szerezhet újabb életre szóló kollektív élményt, azt a Giro d’Italia magyarországi Nagy Rajtja ismét bebizonyította.
Lassan az önképünk részévé lesz, olyan stabil erényünk ez. Napra pontosan száznegyvenhét évvel azután, hogy a szárazföldi Európa első szabadtéri sportversenyét rendezte a budapesti egyetemi polgárság, a Hősök teréről háromhetes, három és fél ezer kilométeres útjára indult a világ egyik legnépszerűbb sporteseményének mezőnye. Amely aztán egyik ámulatból a másikba esett három napon át. Évszázados bringakultúrájú országoknak is becsületére váló tömeg és ötletes őrület várta őket Dunántúl-szerte, majdhogynem szakadatlanul. A martonvásári huszárvágta, a budai Várba felkanyarodó Ponty utcát bezengő tódulat legalább olyan emlékezetes képeivé váltak az idei olasz körversenynek, mint a rögtön utánunk, az első olaszországi szakaszon megmászott gőzölgő Etna.
A szolgálatok közlése szerint a nehéz időszakokban még többen csatlakoznak soraikba. Erre volt példa a vörösiszap-katasztrófa, az ukrajnai háború kitörését követő menekülthullám vagy idén ősszel a dunai árvíz.
„Magyarországnak víziója és stratégiája van, Európának nincsen” – mutattak rá.
A foci élet és halál kérdése? A foci több az életnél is? De az élet szintén sokkal több, mint a foci? Mindez egyszerre igaz.
Románia azon országok közé tartozik, amely nem ismeri el Koszovót független államnak.
Az izraeliek Franciaország elleni meccse körül is forrtak az indulatok.
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Ez a magyar elnökség legnagyobb eredménye.
Ma tartják a magyar–török kulturális évad zárógáláját Ankarában, ahol Orbán Viktor és Sulyok Tamás közösen képviseli Magyarországot.
