Jövőépítés 5.0

Húsvét szent titkának újraélése után érdemes belenézni a tükörbe, szemügyre véve önmagunkat, politikai közösségünk talán kissé barázdáltabb arcát. Ott van-e még tekintetünkben a hit fénye, az alkotás vágya, a türelmes, befogadni képes hazaszeretet ereje?

Mögöttünk egy kimerítő választási kampány és a többségünknek nagyon is tetsző, más honfitársainknak azonban elkeserítő eredmény feldolgozásának első fázisa. 1989 óta megtapasztaltuk, hogy errefelé, a Kelet és a Nyugat ütköző­zónájában, rokontalan, de önérzetes népként gazdagítva Európa sokszínűségét, nem könnyed játék a demokrácia. A világ e szegletében minden életre-halálra megy, döntéseink tétje mindig transzcendentális jellegű is, túlmutat az 1920-ban rögzített országhatárainkon és a politikum szokásos horizontján.

A Kárpát-medencében nem unalmas állampolgári rutin egy választás: tektonikus erők mozdulnak benne, világnézetek feszülnek egymásnak. Mindez nagy lelki megterheléssel jár, próbára teszi minden versengő fél, segítő szimpatizáns állóképességét, és a csak otthonról drukkolók idegrendszerét is alaposan megtépázza.

Hogy lesz-e mostanság olyan korszaka országunknak, amikor egy közfelkiáltással elfogadott nemzeti minimum megvalósításának mikéntjén megy csak a kedélyes versengés? Ha viharos történelmünk tapasztalataiból indulunk ki, és a világrend körülöttünk bekövetkező megrendülései láttán sem dugjuk homokba a fejünket, azt mondhatjuk, még várat magára egy ilyen álmoskás békeidő. Szomszédunkban, ahol testvéreink is élnek, ma háború dúl. Az egymásnak feszülés jóval túlmutat lokális önmagán, a harcok mögött valójában nagyhatalmak rendezik újra soraikat, pozicionálják újra magukat. Számunkra ebből sok jó nem származhat, a szenvedés mérséklésének kötelessége elképesztő erőfeszítést követel, a rendszerváltoztatás óta vágyott felzárkózás talán lassul, és a nagyhatalmi érdekek sűrűjében folytatódik a konok küzdelem nemzeti érdekeink érvényesítéséért.