Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Szarka Gyula hatvan éve, 1962. május 5-én született.
Ádám Rebeka Nóra írása a Mandiner hetilapban.
Feketére festett falak, hosszú, sötét függönyök, fekete gumipadló. Nagyjából tizenhat éves vagyok, s a harmadik emeleti színházteremben gubbasztok. Már átöltöztem, színpaditánc-órára várok. Több mint egy órám van, a többiek még nem érkeztek meg. Egy Ghymes-dalt hallgatok: Tánc a hóban. Egyszerre vagyok szerelmes és szomorú. Akkor és ott ez a dal ébresztett rá arra, hogy ha nagyon mélyen szeretek, az nem mindig vidám dolog. A szeretet tud fájni is. Mi van, ha egyszer csak már nem lesz az, akit úgy szeretek… A szeretet fájdalmában azonban szépség is van, ebben a dalban pedig összpontosul mindez: szerelem, fájdalom, szépség. Valamit megértettem aznap. Milyen csoda dolog, ha valaki olyan dalokat tud írni, amelyek efféle gondolatokra késztetik az embert! Szarka Gyula nevéhez pedig nem egy ilyen dal köthető.
Testvérével, Szarka Tamással 1983-ban alapította meg a Ghymest, amely sikertörténetté vált: harmincöt éves működésük alatt huszonöt önálló albumot jelentettek meg, s több mint háromezer koncertet adtak világszerte. Hogy mi állhat az eredményességük mögött? Azonkívül, hogy olyan alapokra építkeztek, mint a közép- és kelet-európai népzenei hagyomány, az irodalmi értékű szövegvilág és a humor, sikerük titka talán mégis leginkább a folyamatos megújulásban rejlik.