Francia lelkesedésdeficit

„Nagy becsben tartják a demokráciát, amióta egy országban sem létezik. Miféle demokráciáról beszélünk? Sztálinról, Gomulkáról, Titóról vagy éppen Perónról? Maóról? Az Egyesült Államoknak is megvolt a maga uralkodója Roosevelt személyében, és hiányolják. Kennedy téves illúziókba ringatta magát. Alig egy hajszállal választották meg, és hamarosan mindenhol így lesz. Nagy-Britanniában, de nálunk is! A legutóbbi választás alkalmával csak azért szereztem ilyen nagy többséget, mert az emberek megijedtek, s ahogy ez a riadalom elmúlt, a többség is odalett. Amikor a demokrácia megszületett, amikor a harmadik rend szembeszegült a kiváltságos rendekkel, az tömegeket ragadott magával. Ennek vége. És miért is ne kormányoznának egyszázaléknyi többséggel, ahogyan mondják? Miért is ne?”

André Malraux, Charles de Gaulle harcostársa és kultuszminisztere idézi fel emlékirataiban a hatalomról már lemondott tábornok életvégi keserűségtől áthatott szavait. Életvégi, de annál még több: világvégi keserűség ez, elvégre néhány bekezdéssel előbb olvashatjuk De Gaulle megállapítását, miszerint ő nem a trafiküzemeltetési engedélyek kiosztásán vitatkozó politikusokkal hadakozott elnöksége alatt. Franciaország a kereszténység, majd az európai civilizáció lelke volt, ő pedig – szemben a részleges érdekek kisstílű politikájával és a bipoláris világrenddel – minden erejével azon volt, hogy feltámassza hazáját. „Megkíséreltem, hogy Franciaországot talpra állítsam egy világvégével szemben.”

Ha Emmanuel Macront nem olyan jelentéktelen százalékkülönbséggel választották is újra, mint amit Charles de Gaulle emleget, Franciaország végletes megosztottsága továbbra is egyértelmű. Ha pedig nincs közös érdek, s ha nincs ebből fakadó grandeureszmény, amire alapozva egy nagy formátumú államférfi képes lendületbe hozni nemzetét, akkor a demokrácia a programozott hanyatlás kerete csupán – nagyjából így foglalhatnánk össze a tábornok gondolatait.