Egy este húsz évvel ezelőtt

Ács Ferenc írása a Mandiner hetilapban.

***

Öles léptekkel haladtam a terézvárosi szavazóhelyiség felé. Sütött a nap, mosolyogtak a plakátok, csicseregtek a madarak, pittyegtek az sms-sek: „Jól nézd meg a listát, soha többé kommunistát” – na ja!

Szavazás megvolt, irány a családi ebéd. Csupa semleges téma, nehogy vita legyen – a pulzus végig nagyon alacsony. Délután még aludtam is egy jót, de olyan jót, hogy azt hittem, majdnem lekésem a bulit, az eredményvárót, igen, azt. Persze csak nagyon időben akartam ott lenni, és akkor már izgultam. De nem azért, mert híres embereket láthatok, vagy fontos körök közelében lehetek. A barátaimmal akartam találkozni, akikről tudtam, hogy ott várnak rám. A húszas éveink vége felé jártunk, a lelkünk még tisztán fiatal volt. Kisétáltam az Oktogonra – milyen furcsa, hogy húsz év múltán is emlékszem arra, ahogyan felszállok a hatosra és megyek a Millenárisra: hányszor mehettem a hatoson, százezerszer?