Húsz év múlva

„Mint a Montblanc csucsán a jég, / Minek nem árt se nap, se szél, / Csöndes szívem, többé nem ég; / Nem bántja újabb szenvedély.” Bár Vajda János sorai a kihunyó, tovatűnő szerelemről szólnak, most elsőre talán merész analógiával, önkényesen a közélet mindnyájunkat érintő fontos eseményére, a közelgő választásra vonatkoztatok. A párhuzam a címből fakadt: húsz év múlva, hiszen 2002 és a jelen között is épp két évtized feszül. A hasonlatot végiggondolva viszont ennél mélyebb kapcsolódást is érzek. Engedjenek meg egy rövid időutazást, és engedjék meg a vállalt elfogultságot is, ugyanis generációm felnövéstörténetét határozták meg a fel­idézett évek.

Játsszunk el tehát a gondolattal, és forgassuk vissza az idő kerekét! Ha behunyom a szemem, és 2002 forrongó tavaszába álmodom vissza magam, egy végletesen kettéosztott országot és egy első választása előtt álló, tizennyolc éves kamaszt látok. Túl voltunk a polgári kormányzás négy évén, ami minden hibájával és naivitásával együtt megerősítette azokat, akiket sokkolt Horn Gyuláék visszatapsolása 1994-ben. Saját politikai eszmélkedésem is ebben az időszakban gyökerezik, erős ötven­hatos érintettségű család sarjaként engem is dermesztett a szabad madaras, szocialista árnyjáték, és engem is felvillanyozott a nemzeti értékekben gondolkodó polgári kormányzás.

2002 feszültségterhes tavasza pedig kamaszként érezhetően is végletesen polarizálta a társadalmat. Gimnáziumi osztályom választási lázban égett, végzős tablónkon sem volt mindegy, ki kéri magát a jobb, illetve a bal oldalra. A választás súlya sorskérdéssé emelkedett, főleg az akkor még kétfordulós voksolás első felvonása után. Jobboldali fiatalként megrázott minket a szocialisták földindulásszerű győzelme. Négy, döntően polgári építkezéssel elsuhanó év után újra a régi rendszer emberei tűntek fel a láthatár szélén.