A császáros anyák segítője

Mindig is segítői szakmában gondolkozott Kiss Verus. Állatorvosnak készült, de egyszer valaki azt mondta neki, hogy vasággyal együtt ötvenkilósan nem biztos, hogy fog tudni lovat elletni. Igazi bölcsésztípus, a gimnáziumi biológia- és kémiaórák hamar visszavettek a lelkesedéséből. Később kezdett kikristályosodni, hogy a szavak embere, így az egyetemen kommunikációt és esztétikát tanult. Verusnak már ekkor is hatalmas energiái voltak, amit a segítésbe igyekezett becsatornázni: felsőfokú tanulmányai alatt a civil szférában dolgozott önkéntesként, olyan témákkal foglalkozott, mint a toleranciafejlesztés és a romaintegráció. Ezzel jött az életébe a média: rádiózott, cikkeket írt, majd friss diplomával a kezében bekerült egy nagy kiadóhoz – ahol azóta is dolgozik –, töretlenül az egészségügyi és az életmódtémák a területe.

Amikor várandós lett, figyelme az anyák felé fordult: riportjai és interjúi témáit főként az ő problémáik adták. Aztán jött az első szülés. Nagyon szerette volna természetes úton világra hozni gyermekeit, de sajnos egyikükkel sem tapasztalhatta meg ezt az ősi érzést. Megtapasztalta viszont, hogy mennyire magukra vannak hagyva a császárral szülő anyák: a beavatkozás előtt nem jut idő a tájékoztatásukra, így gyakran felkészületlenül szembesülnek a műtét tényével, következményeivel, a nemritkán traumatizáló aspektusokkal. Sokszor a kórházban sem kapják meg az alapvető segítséget: a Császárvonal egy későbbi felméréséből kiderült, hogy bár elvileg minden intézményben dolgozik gyógytornász, a császáros anyák nyolcvanhét százaléka nem találkozik ilyen szakértővel. A kórházból hazatérvén aztán végképp magukra maradnak: a felépülést segítő információkról, a szülésélmény feldolgozásának fontosságáról alig hallani, pedig ezek kihatnak a következő várandósságokra is.