Egy nap

Prieger Zsolt írását olvasom a Mandinerben Bakonybélről. És már ott is vagyok. Ismerős terepen járok. A bivalyistállótól a Szent-kútig. Már éppen indulnék kifelé a monostorból, amikor betoppan Anzelm testvér. A viszontlátás öröme csillog a szemünkben. Mondom a Jézus-imát. Irtózatos teher szakad le rólam, csattan a kövön. Csotki a csuklómon, harminchárom csomóból áll, Krisztus földi éveinek száma. Csokoládét veszek a shopban, már a küszöbön tömöm magamba, mint a gyerekek. Elszabadul az endorfin. A boldogság nem bonyolult. Megvirrad.

Leteszem az újságot, kimegyek a házból. A veteményesben asztal, pad. Bogarászás közben néha jó ott megpihenni. Ha ültömben felnyomom magam, és lassan megpördülök a tengelyem körül, akkor az óramutató járásának megfelelően a következőket látom. Csobánc, Bács-hegy, Kő-hegy, Kopasz-hegy, Tóti-hegy, Gulács, Szent György-hegy. Nem rossz. Egy ültő helyből pláne. De azért nem alélok el tőlük. Az ájuldozást meghagyom az újaknak. Van belőlük elég. Tele lett a táj. Most meg egyébként sem ülök le, semmi értelme. Mindent vastagon belepett a hó. Barázdált ábrák. Szántóföld, szőlősor, utak, erdősávok. Már megint kivágtak egy csomó fát. Daruval rakják teherautóra éppen. Megtöltöm a madáretetőket. Nem kapkodok. Karanténban vagyok. Amúgy is, gyakran, most meg még úgy. Vissza a teraszra. A Csobánc annyira közel van, szinte beesik az üvegen át. Néha meg eltűnik a ködben, volt, nincs. Olyankor sajnálom, hogy nem festettem rá az ablakra. A hegy körvonalait, a kápolnát, a présházakat. Aztán letörölném persze. De gyakran fel kellene festeni, évszakokban és napszakokban, mert mindig más arcát mutatja. Már amennyiben egy hegynek, amelyet zordabb vidékeken nem is neveznének hegynek, egyáltalán van arca ugye. De esténként (és ez tagadhatatlan) a fényeknek és a belőlük összeálló körvonalaknak köszönhetően hol úgy néz ki, mint egy párduc, hol meg, mint egy bika. De messze még a bosszantóan korai téli alkonyat, amikor majd a lemenő nap vörösre és türkizre mázolja az eget és a giccs­határt a Szent György-hegy felett, de előtte még odaken egyet a verandának, a bútorok éleinek és a szobák sarkainak. Reggel van, és délelőtt, írok. Ez a munkám. Néha elbambulok. Meditációk madarakra, több tétel. Ez a cinke például úgy feltankol az egyik etetőből, hogy komolyan aggódni kezdek, fel tud-e majd egyáltalán repülni. Erről eszembe jut, hogy fel kell törni a jeget az itatókból. Nem nagy macera, de kötelesség. Régebben kemény teleken hosszadalmasabb elfoglaltság volt a halmazállapot helyreállítása, mert voltak kecskék és egy ideig még lovak is. Most már a szomszédban sincsenek kecskék. Kacsák még akadnak, félig-meddig vadak is, azokat hosszasan el tudom nézegetni, mint Holden Caulfield vagy akár mint kamaszkori magam, aki persze szintén Holden Caulfield volt kicsit, mint minden kamasz. Figyelem a kacsákat, ez az én Central Parkom, a szomszédos baromfiudvar. Gyöngytyúkok is laknak benne, kiképzett biztonsági őrök, mégis bejut néha a róka.