Káromkodás

A politikai moralizálás megöli a politika értelmét. Éppen ezért a cím sugallatával ellentétben nem fogom kárhoztatni azokat, akik akár a magán-, akár a közéletben káromkodni szoktak. Azonban a közéleti káromkodás természetét érdemes megérteni. Általában kétféle tabu létezett korábban, amikor nem volt megengedve a káromkodás. Az egyik a gyerekek jelenlétében tiltotta a csúnya szavak és tartalmak használatát – ez a nevelési korlát. A másik a közéletben tartotta helytelennek, és a kiközösítés sem volt elképzelhetetlen. Mert aki nyilvánosan káromkodik, az romlott ember. Holott ez ennél bonyolultabb. Minden olyan társadalomban, amelyben a tisztelet erényének valóságos ereje van (ázsiai kultúrák), a nyilvános káromkodás kevésbé számít megengedettnek. Volt már összehasonlító felmérés az európai és az ázsiai káromkodási szokásokról, amiből leginkább az derült ki, hogy a káromkodás mindkét kultúrában a szexuális vagy reprodukciós tevékenységből meríti a szókészletét. Érdekes módon egyedül a holland nyelvben használnak a betegségekre utaló szavakat, amikor káromkodnak.

A káromkodás lényege a sértés szándéka. Minden sértegetés a tisztelet teljes hiányának, sőt a megvonásának a kifejezésére szolgál. Arisztokratikus társadalmakban a tiszteletnek sokkal nagyobb ereje van, mint a tömegtársadalmakban, amelyek szeretik magukat demokratikusnak is nevezni. Mivel tömegtársadalmakban élünk, ami a modern demokrácia belső lényege, az ízlés és a vulgaritás megengedett, mi több, megszokott jelenség, a káromkodás inkább a kivagyiság, az álbátorság jellemzője. Szóban ugyanis bármit meg lehet tenni: káromolni az Istent, a világot, a kormányt, a szomszédot és akár a saját családtagokat is. Mivel a demokráciában bármi meg van engedve, – hiszen a megítélés mércéi alacsonyra vannak beállítva a szólásszabadság eszménye miatt –, mások besározása, a káromkodás, a gyalázkodás, a befeketítés mind legitim eszköznek számít. A ká­romkodás sokféle célt szolgálhat. Indulat levezetését, ez a leggyakoribb; virtuális bosszút; megítélés nyomatékosítását; jövőre irányuló fenyegetést; igen sűrűn a tehetetlenség kifejezését; Istenhez való torz fohászt; dühös számonkérést; a gyűlölt ellenfél megakadályozását, hogy valamit megtegyen; mások megszégyenítését vagy nevetségessé tételét, ami egyfajta paradoxon, tekintve a káromkodás erkölcsi megítélését. Nem véletlen, hogy a káromkodásnak vallási gyökerei vannak. Aki káromkodik, az Istennel száll szembe, vagyis Isten káromlója.