Az utóbbi hetek egyik slágertémája Bosznia-Hercegovina jövője. A valóság azonban az, hogy az előző negyedszázad ki nem mondott alkuja, miszerint a helyiek visszaszorítják a „rossz nacionalizmust”, cserébe a nyugatiak jólétet és idővel európai integrációt ígérnek, mára ez utóbbi teljes hiánya miatt összeomlott. Ezzel viszont az a fő gond, hogy nagyjából a tagság ígérete volt az egyetlen eszköz, amivel az Európai Unió bármilyen hatással tudott lenni a boszniai történésekre. Ennek ellenére az EU és az Egyesült Államok továbbra is valamilyen vélt erkölcsi magaslatról kéri számon a boszniai közállapotokat, ezt a kettős mércét pedig minden helyi szereplő pontosan érzékeli; és szép lassan új utakat keres saját jövője biztosítására.
Ha az intézményi szavahihetőség hiánya önmagában nem lenne elég, akkor vessünk csak egy pillantást azokra a kulcsszereplőkre, akik a nemzetközi közösség Nyugat-Balkán-politikájának arcai voltak az utóbbi időben. Kezdjük Valentin Inzkóval, a nemzetközi közösség volt boszniai főképviselőjével. A diplomatával, aki tizenegy éves megbízatása alatt nem csinált szinte semmi lényegeset, de három nappal a távozása előtt egy jól célzott mozdulattal berobbantotta az ellentéteket a boszniai államalkotó nemzetek között. Folytathatjuk utódjával, a német Christian Schmidttel is, akivel az egyszerűség kedvéért a boszniai szerb vezetés szóba sem áll, a nemzetközi közösség egy igen fontos része pedig illegitimnek tartja.
Mintha nem is a balkáni stabilitás lenne a fő cél”