Bulis Boris buktatói

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban

Operation Save Big Dog (nagykutyamentő művelet) – ezen a kódnéven kezdett hatalommentő akcióba az Egyesült Királyság konzervatív párti miniszterelnöke, Boris Johnson. Nehéz dolga van: eddigi magánéleti, szakmai és politikai botrányaiból, melyeket részben rakoncátlanul pergő nyelvének, részben túlságosan is kreatív újságírói munkamódszerének köszönhetett, a brit kisember szimpátiája mentette ki,

Most azonban, amikor napról napra biztosabbá válik, hogy a saját karanténszabályait sorozatosan áthágva iszogatott végtelenbe nyúló partikon a Downing Street 10. alatti kormányfői rezidencián, míg az ország másik hatvanhétmillió lakosa a lezárás keserű kenyerét nyelte, egyre kevésbé számíthat erre a szimpátiára. „Mindig az volt a helyzet, hogy az emberek inkább ittak volna meg egy sört Boris Johnsonnal, mintsem rábízzák a gyereküket – írta Chris Curtis, az Opinium nevű közvéleménykutató szakmai vezetője. – De úgy tűnik, ez a válság oda vezetett, hogy az emberek már sörözni sem akarnak vele annyira.”

Johnson maga viszont a lockdown alatt is olthatatlan vágyat érzett a sörözés iránt. Az első három, szigorú lezárással járó hullám alatt sajtóértesülések szerint összesen kilenc szabályellenes bulinak adott helyet a Downing Street 10., amelynek homlokzatát kordonok, hátsó kertjét kormányzati irodaépületek zárják el a pórnép kíváncsi szemei elől – az emeletekről viszont az elégedetlen kollégák azt lesifotóznak, amit nem szégyellnek. Így kerültek a sajtóhoz képek egy 2020. május 15-én tartott, nagyjából húszfős borozgatásról, melyet Boris és Carrie Johnson is megtisztelt.

Május 20-ára aztán a kormányfő személyi titkára hívott össze egy harminc-negyven fős együttlétet, meghívójában azt írva,

Ez a parti kapta talán a legnagyobb médiafigyelmet mind közül, mert a Downing Street alkalmazottai minden bizonnyal akkor végezték hozzá az előkészületeket, amikor Oliver Dowden államtitkár sajtótájékoztatón jelezte a briteknek: innentől kezdve legfeljebb egy háztartásukon kívül élő emberrel találkozhatnak, vele is csak szabadtéren, nyilvános helyen, két méter távolságot tartva.

Amikor aztán 2020. november 13-án a miniszterelnök az utazási korlátozások megszegése miatt kirúgta főtanácsadóját, Dominic Cummingsot, a sértődött politikus megszellőztette a sajtónak, hogy Boris Johnsonék előző éjjel is bulit tartottak a kormányfői lakosztályban. November 27-én aztán egy távozó munkatárs tiszteletére tartott ötvenfős ivászatra tévedt oda „beszédet mondani” a miniszter­elnök, december 14-én angyalkásat játszott a kormányfői hivatal több tucat alkalmazottja, 15-én egy Zoomon tartott karácsonyi kvíz alatt Johnson mindenféle távolságtartás nélkül szórakozott pár munkatársával, december 17-én a kabinetirodán rögtön két parti is volt, másnap pedig partivá fajult egy próba-­sajtótájékoztató a Downing Street 10. frissen elkészült sajtótermében. Utóbbi eseményről a miniszterelnök állítólag nem tudott, s a botrány kirobbanása után kiadott sajtótájékoztatójában felháborítónak nevezte. Az illegális bulik sorát egy hétórás dínomdánom zárta tavaly áprilisban, Fülöp herceg temetésének előestéjén, amiért

Hasonló bocsánatkérésre a lóvá tett választók egyelőre nem számíthatnak – Johnson a személyi titkára által májusban összehívott partival kapcsolatban a parlamentben azt mondta, „a Downing Street 10. egy nagy szerv, melyben a kert az irodák kiterjesztéseként működik. Ezt a vírus megállítása érdekében folyamatosan a friss levegő forrásaként használjuk. 2020. május 6-án valamivel hat óra után mentem ki a kertbe, hogy köszönetet mondjak többcsoportnyi munkatársnak, mielőtt huszonöt perccel később visszamentem volna az irodámba dolgozni. Az volt a meggyőződésem, hogy ez munkahelyi esemény”.

Keir Starmer, a Munkáspárt elnöke természetesen sietett lecsapni a magas labdát: „Ahogy elhaladt az üres italosüvegek és a többtálcányi szendvics mellett, nem vette észre, hogy ez egy parti? Tudatában van annak a miniszterelnök, hogy mennyire nevetségesen hangzik ez?”

A Munkáspártnak egyébként is minden oka megvan nevetni, ugyanis a „partygate” felszínre hozott egy jelentős törésvonalat a Konzervatív Párton belül. A 2019-es elsöprő jobboldali győzelem nem a semmiből érkezett, hanem jelentős részben az úgynevezett vörös falból, Közép-Anglia, Észak-Anglia és Északkelet-Wales azon választókerületei­ből, amelyek hagyományosan baloldaliak, de az EU-ból való kilépés támogatói is, így a 2019-es választáson a brexit végrehajtását ígérő torykra szavaztak.

Igen ám, de a 2019-ben megválasztott parlament harmadik évében a brexit még mindig csak torzó, az északír határhelyzet továbbra is rendezetlen, és a járvány által megtépázott, inflációtól, kamionsofőr- és energiahiánytól sújtott gazdaságon egyelőre egyáltalán nem látszik, hogy jót tett volna neki az unióból való kilépés.

december elején a parti­botrány hatására valósággal bezuhant, most 32 százalékon áll, a Munkáspárt pedig 41 százalékot kapna – és mivel a brit választások kizárólag egyéni körzetekben dőlnek el, a mandátumkülönbség ennél még jóval jelentősebb lenne.

A népszerűségvesztést a leginkább a vörös fal területéről megválasztott toryk érzik a bőrükön, az ő székük inog a leginkább – így az ő köreikben a legnagyobb a zúgolódás a legújabb felmérés szerint a britek 72 százaléka által elutasított miniszterelnökkel szemben. Most van itt a pillanat, hogy a választási földrajz szülte nehézségeiket egy az egyben a népszerűtlen Johnson nyakába varrják, és magukat erkölcsös, a törvényszegő kormányfőt megpuccsoló politikusoknak láttatva visszanyerjék választóik szimpátiáját.

Ennek jegyében cselekedett Christian Wakeford, Bury South képviselője, aki – azzal a szándékkal, hogy kilépési hullámot indítson el a Konzervatív Pártból – nemes egyszerű­séggel átlépett a munkáspárti frakcióba, deklarálva, hogy a miniszterelnök „képtelen olyan vezetést és kormányzást nyújtani, amilyet ez az ország érdemel”. És bár kiállása bátor, gerinces lépésnek tűnhet, Wakeford talán inkább csak ürügyet keresett egyébként is esedékes dezertálásához – körzetét 1997 és 2019 között munkáspárti politikus képviselte, emiatt ha 2024-ben itt akar újra nyerni, kénytelen lesz bedolgozni magát a vörösökhöz.

Valamivel őszintébben cseng a 2024-es választáson egyáltalán nem veszélyeztetett volt brexitminiszter, David Davis kritikája, aki a Neville Chamberlain világháborús miniszterelnököt lemondásra buzdító egyszeri parlamenti képviselő, Leo Amery szavaival próbálta sajtónyilvánosan távozásra bírni Boris Johnsont:

Egyelőre azonban parlamenti forradalom nem fenyegeti Johnsont, azt a szakértők az üggyel kapcsolatos miniszterelnökségi vizsgálati jelentés utánra várják.

Közben persze a kormányfő is meghozta a saját óvintézke­déseit, hogy megállítsa maga és pártja gyors népszerűségvesztését: a súlyosan elfogult hírszolgáltatásáért gyakran kritizált BBC minden állampolgár által kötelezően megfizetett licencdíját két évre befagyasztotta, s megígérte, hogy öt év múlva el is törli. Emellett az omikron vírus­variáns által okozott enyhe tünetekre hivatkozva feloldotta szinte az összes járványügyi korlátozást, hangsúlyozva, hogy „bízunk a brit emberek ítélőképességében”. Nagy kérdés viszont, hogy vajon a brit emberek bíznak-e még az ő ítélőképességében.

Nyitókép: Boris Johnson whiskyt kóstol Skóciában 2019-es kampányában. Fotó: AFP/Daniel Leal/Pool