Ökumenikus imahét

Ebben az évben a Közel-Kelet keresztényei készítették annak a hétnek a lelki útravalóját, melyen a keresztények egységéért imádkozunk. Az általuk választott bibliai szövegek a betlehemi csillag fényéről szóltak, a világosság győzelméről a sötétség felett. Szíriában, azon a földön, ahol ők élnek, ma sötétség honol. Nem csak akkor, amikor az áramfejlesztők felmondják a szolgálatot. A háború, a szankciók sötét indulatokat gerjesztenek, s kivéreztetnek nemcsak egy országot, hanem az egész vidéket. Ezt a földet egykor Jézus és tanítványai, az apostolok lábai taposták. Az imahét előtt néhány nappal tértünk onnan vissza egy kis zarándokcsapattal. Jártunk a damaszkuszi úton, bibliai vidékeken, s kerestük a csillagot, amely onnan indult Betlehem felé, és világított az éjszakában. De nemcsak akkor, hanem ma is, azóta is világít.

Mi, emberek nem látjuk mindig, mert szemünket elhomályosítják, meg is vakítják az emberi gőg, a gonoszság, nyomorúság képei és annak realitása. De a csillag akkor is világít. S hiába a lövések és robbanások hangjai, Maalúlában, a romokon felcsendül egy tucat árva gyermek szájából Jézus nyelvén, arámiul: „…Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod…” Látszanak az újrakezdés jelei, házakat építenek újjá, üzleteket nyitnak ki, templomok újulnak meg. De a valóságos új kezdethez ott is több kell, és más. Az élni akarás önmagában nem elég és nem is biztosíték. Élni akarni lehet a másik rovására is. Újra a csillag, az isteni iránymutatás fényében kellene egymásra néznünk nekünk, embereknek. Akkor majd együtt lehet imádkozni az élet megújulásáért Szíriában, Magyarországon, a Kárpát-medencében. Nekik ezt az együttet talán magától értetődőbbé teszi a közös szenvedés, mert együtt vannak bajban. S a megpróbáltatás – ez is történelmi tapasztalat – összehozza a keresztényeket. Egymás meglátogatása, közös imádság, közös utak keresése, egymás árváinak és özvegyeinek felkarolása, ezek mind biztató jelek.

Nekünk itt, Magyarországon kicsit mintha nehezünkre esne nemcsak együtt imádkozni, hanem együtt cselekedni is. Mi szabadon szolgálhatunk, várják szeretetszolgálatunkat az idősotthonok, az iskolákban a keresztény hitre taníthatunk majdnem egymillió gyermeket minden héten a Kárpát-medencében, templomaink megújulnak. És ha vannak is, akik újra vissza akarják szorítani a keresztény hitet a templomok és a családi otthonok négy fala közé, Magyarországon szabad és jó Krisztus követőjének, kereszténynek lenni. És ezért nehezebb együtt. Hogy ne a másik keresztény rovására akarjuk erősíteni hitünket, közösségeinket, hanem együtt. Hogy ne a másik leértékelésével akarjuk felértékelni saját hívő életünket. Milyen jó volt közösen megszólalni karácsony előtt a házasság szentségéért! Milyen jó, hogy hamarosan kezdődik a házasság hete! Tanúságtételek, bizonyságtételek, lelki megerősödés abban, hogy Isten rendje ez: férfi és nő szövetsége, gyermekáldás. Ezt is együtt tesszük, katolikusok és protestánsok. De adunk-e elég segítséget azok­nak a házaspároknak, akik úgynevezett vegyes házasságban, katolikusként és protestánsként együtt akarják a családban megélni kereszténységüket? A közös imádság, ha tényleg az, s nemcsak valamilyen egyház-diplomáciai gesztus, rámutat a mi örömteli kiszolgáltatottságunkra: Isten akarata, Isten üzenete nélkül semmik vagyunk. Nem használ nekünk az sem, ha nagy a társadalmi elfogadottságunk, ha erősödik az intézményrendszerünk. Mert rendben csak akkor lehetnek és lesznek a dolgok, ha Isten szól, és mi együtt meghalljuk. Arra a kitartó közös könyörgésre van szükségünk, amely nem tekinti önműködőnek, hanem újra és újra alázattal kéri Isten jelenlétét. Ha együtt kérdezzük, hogy mit tehetünk mi, magyar keresztények ezért a népért, a mi nemzetünkért, ezért az országért, akkor a választ is hitelesebben tudjuk megjeleníteni életünkben.