A hátsó ülés

Van nekem egy jó ismerősöm, félig-meddig tán barátom, a Géza. Buszsofőr. Csupa kaland az élete. Mint mindenkié. Igen ám, de a Gézáé akkor is, ha látszólag éppen csak ül a falujában (és néz ki a fejéből, de ez az ő megfogalmazása), és bámulja a szemközti hegyet. Nekem meg az a feladatom, hogy lejegyezzem mindezt, mármint a Géza életének bizonyos eseményeit, krónikása legyek mintegy a hétköznapjainak. A dokumentumokat aztán hetente átnyújtom a Szabad Föld hetilap szerkesztőségének, és aztán annak rendje és módja szerint bekerülnek az újságba. Minek köszönhetően a Géza (a haverjaival és a szomszédaival együtt) viszonylag gyorsan nagy népszerűségre tett szert a társadalom széles rétegeinek körében, Otthonka nénitől a komoly tudósokig terjed a skála. Egy a zászló, egy a Géza, vagy mi. Mindez úgy alakult ki, hogy semmilyen úgynevezett közösségi platformot nem alakítottam ki számára. Direkt. Géza és a többiek (Lajos bácsi, Laci bácsi, dr. Tigris és a néha rajtaütésszerűen felbukkanó  Mariska néni) egy rajongójuk szavai szerint egy misztikus fikcióban jelennek meg az olvasóközönség előtt (dokumentarista elemekkel sűrűn átszőve, teszem hozzá én ezen a ponton), nem a virtuális valóságban. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Gézának ne lenne apokaliptikus tudata. Van neki. A sofőrülésből vagy éppen a karosszékéből ez a tudat (hát még ami alatta helyezkedik el) saját jogán érzékeli, hogy hová rohan a világ (a vesztébe, veszettül), szortírozza a jeleket a mezei poloskák inváziójától a világjárványig. De Géza nem gondolja túl ezt az egészet, hiányzik belőle a pszichologizáló hajlam vagy éppen a kellő mélység, ahogy tetszik. Köszönettel fogadja Isten ajándékát, él és túlél.

Akkor is túlélt, az előző évben, abban az átmeneti 2021-esben, amikor meghalt a kutyája. Tizenöt évet húztak le együtt. Azon a délutánon az a kutya már képtelen volt felállni a vackáról, és nyüszített a fájdalomtól. Géza óvatosan felemelte és kivitte az autójába. Négy faluval odébb a doktornő már várta őket. Nem kellett bemennie a rendelőbe, az autónál zajlott mindaz, amit a kutya még utoljára érzékelt ebből a világból. A simogatást, Géza el-elcsukló hangját és talán a csillagokat az égen, a Géza szerinti következő lakóhelyét. Az első injekciótól elaludt. A másodiktól megállt a szíve. Ezt egy nagy kifújt levegő előzte meg. Szó szerint  kilehelte a lelkét. Géza azt mondta nekem később, hogy ezt a szusszanást soha nem fogja elfelejteni. De a történetnek ezen a pontján még jelen időben visszhangzik a fülében, és most jut el az agyáig. Hogy itt most valaminek már megint végérvényesen vége, és hogy mi végre az egész. Megpróbálja nem azt érezni, hogy a könnyeinek fátyolán át alig látja az utat, eldobja hát a fátyol szót, és csak sír. Néha hátrapillant arra a rohadt hátsó ülésre, amiről többé már nem az jut eszébe, hogy amerikaiak százezrei fogantak meg egy hasonló helyen a Hotel California dallamaira, hanem valamiféle csodavárás, hogy hátha, és talán mégse, és csak egy rossz álom ez az egész, és majd mindjárt felébred, valamint az, hogy elfelejtette lefogni a kutya szemeit. Egy ilyen hátrapillantás utáni visszapillantáskor jelent meg előtte a szarvasrudli. Géza nemrég ismerte meg ennek a szónak a jelentését, előzőleg a csordát használta, a rudliról azt hitte, hogy valamiféle étel, ami az állatból készül. Három pompás jószág még átfutott előtte, a negyedikkel egyszerre állt meg, az utolsó, még lehetséges pillanatban. A többiek, lehettek még vagy öten, szintén megtorpantak. Nézték egymást a gomolygó ködben, Géza és a szarvasok. Mindannyian párát fújtak maguk elé, csak a kutya nem, az utas a hátsó ülésen. Géza tehát, állapítsuk meg sebtiben, túlélte ezt is. Nem is történhetett másként, hiszen akkor nem lett volna senki, aki elmesélhette volna az események ilyetén alakulását és egyben láncolatát. Aztán eljött a karácsony, és Géza a konyhában ült egy adag szusi fölé hajolva, és Genki Kawamura Ha a macskák eltűnnének a világból című könyvét olvasta, amit dr. Tigristől kapott ajándékba, miközben Neil Young szólt a lejátszóból. Az a híres, ötvenegy évvel ezelőtti akusztikus koncert a Carnegie Hallból. Gitár, ének, néha egy kis zongora. Helpless, énekli az énekes, Géza a könyv tételmondatánál tart: ahhoz, hogy megkapj valamit, egy másik dolgot el kell veszítened.