„A türelemnél és a szeretetnél nincsen fontosabb” – Ferdinandy György a Mandinernek

Zováthi Domokos interjúja a Mandiner hetilapban.

Tambo című, tavaly nyáron megjelent kötetében részletesen ír arról a zivataros időszakról, amelyben felnőtt. Hogyan látja a mából a gyerekkorát?
Habár 1935-ban születtem, háborús gyerek vagyok, mert gyermekkorom jelentős része a második világháború árnyékában telt. A szüleim megélték mindkét világégést, el is váltak utána. Orvos édesapám üldözötteknek segített, tucatnyi embert mentett meg. Miután a szüleim házassága véget ért, az egykori budai polgárlány édesanyám maradt velünk, három gyermekkel, így éltük túl a modern közép-európai történelem legviharosabb időszakát. A háború után, 1947-ben mint éhező pesti gyerek a belgiumi Monsba kerültem, egy gyáros családjához, majd Gödöllőre költöztünk. Idővel visszakerültünk Budára, a saját házunkba, pontosabban a garázsába, mert a lakóépületben addigra már ávós tisztek éltek.

Egy kis garázsban éltek négyen?
És velünk lakott még a kecske, a kutya meg a macska is. Így éldegéltünk az ötvenes években, miközben igyekeztem elvégezni a gimnáziumot. Sokáig nem vettek fel sehova, mert olyan társadalmi osztályhoz tartoztam, amelynek tagjait sehol nem látták szívesen. Hosszas keresgélés után, 1951-ben a Piarista Gimnázium diákja lettem. Sztankay István, a későbbi színművész az osztálytársam volt, és a nálam éppen csak idősebb Pomogáts Béla és Rónay László irodalomtörténészek szintén oda jártak akkoriban.

Az 1956-os forradalom után emigrált. Miért döntött a távozás mellett?
Nagyon nehéz idők voltak akkortájt. A gimnázium elvégzése után a Fővárosi Autóbuszüzemhez kerültem kalauznak, sofőrnek készültem volna, ha nem engednek tovább­tanulni. Kínkeservesen, többszöri jelentkezésre 1956-ban felvettek az ELTE francia szakára. Sokszor nyilatkoztam és írtam: mindössze hat hétig lehettem a bölcsészkar hallgatója. A kommunizmusban ha nem szívelt az államhatalom, roppant nehezen lehetett előrejutni, márpedig a rendszer igen sokakat kipécézett magának. Ezt elkerülni akarván úgy gondoltam, ha a harcok után megnyílnak a határok, Franciaországba költözöm, és ott folytatom az egyetemet. Habár gyermekfejjel már faragtam versikéket, és mindig ezt a szakmát képzeltem el magamnak, tulajdonképpen az 1956-os események hatására kezdtem írni. Végül úgy hozta az élet, hogy a nyomtatásban megjelent első írásom a forradalom humoráról szólt, és az egyik vezető belga napilap hozta le.

Kezdetben franciául írt, de aztán visszakanyarodott az anyanyelvéhez. Miért?
Az első prózaköteteimet valóban franciául írtam, majd kényszerből átálltam a spanyolra. De hamar rájöttem, hogy igazán pontosan és szépen csak magyarul tudom kifejezni magam. Puerto Ricóban, tiszta spanyol ajkú közegben tértem vissza az anyanyelvemen való íráshoz. Átkozottul nehéz folyamat volt, de szerencsére sok segítségem akadt benne. A Szabad Európa Rádió például rendszeresen elküldte nekem a Magyarországon megjelent friss könyveket és folyóiratokat, ezeket elolvastam, tanulmányoztam, így megpróbáltam újra „megtanulni” a nyelvet. Habár a hetvenes években még írtam franciául, és a koronavírus-járvány előtt kijött egy spanyol kötetem is, sok éve magyarul dolgozom. Többé-kevésbé sikeresen, hiszen 2000 óta több mint harminc kötetem jelent meg, köztük persze néhány újraközlés is.

Vagyis magyar írónak tartja magát?
Igen. Annak idején, huszonéves disszidensként persze még „francia” írónak készültem, két rangos francia irodalmi díjat, a Del Duca-ösztöndíjat és a Saint-Exupéry-díjat is megkaptam. L’île sous l’eau címmel megjelent az első könyvem, aztán jött még két kötet. Közben voltam raktáros, kőműves, könyv­terjesztő, de nem éltem valami fényesen, pedig már volt egy francia feleségem, Colette, és tőle két gyermekem, Michel és Véronique. Aztán elkerültem a karibi térségbe, ahol meg a spanyol nyelvbe kellett „bedolgoznom” magamat. Mit mondjak, kemény dió volt. Több mint három évtizedet húztam le Puerto Ricóban, de amikor elkezdtem spanyolul írni ottani történetekről, rögvest be kellett látnom, hogy ez nem igazán megy. Nem olyan lett a végeredmény, ahogy eredetileg képzeltem, és nem a hazámnak, nem a hazámról szóltak a műveim. Hiszen hiába élek sok évtizede idegenben, az én hazám változatlanul Magyarország. És itt vissza is kanyarodnék a Szabad Európa Rádióhoz, amit, bevallom őszintén, kezdetben nem szerettem.