Marsai Viktor írása a Mandiner hetilapban
A Nílus Kairónál nagyjából ugyanolyan széles, mint a Duna Budapestnél. Békésen hömpölyög a Gezira sziget és az egyiptomi külügyminisztérium impozáns, fehér épülettömbje között, a partján levő, illetve hajóra települt éttermekben halat és hummuszt szolgálnak fel az éhes vendégeknek. Nehéz elképzelni, hogy pár ezer kilométerrel feljebb, Kartúmnál ugyanebbe a folyóba százával dobálták bele a holttesteket a szudáni paramilitáris alakulat, a rettegett Rapid Support Force (RSF) erői, miután 2019 júniusában, alig két hónappal Omar al-Bashir diktátor bukása után szétverték a hadsereg hatalomból való távozását követelő civilek tüntetését.
Napjainkra a Nílus egy rendkívül összetett és bonyolult geopolitikai játszma részévé vált, amelynek csak egy – bár kétségkívül látványos és jól artikulálható – része a vízfelhasználás problémája, illetve ahhoz kapcsolódóan az Afrika legnagyobb vízerőművének tervezett Nagy Etióp Újjászületés-gát építésének ügye. Kevesebb szó esik az Egyiptom, Szudán és Etiópia közti egyéb ügyekről, illetve arról, hogy a Nílus körüli viták mindhárom ország esetében legalább annyira szólnak a belpolitikáról és a hazai közvéleményről, mint a nemzetközi viszonyokról.
Az életet jelentő folyó
Ha megnézzük a kiindulópontot, a helyzet meglehetősen egyszerűnek tűnik. Adva van egy folyó, amelynek vízgyűjtő területén tizenegy ország 250 millió embere osztozik, s a prognózisok szerint ez a szám 2050-re meghaladja majd az 500 milliót. Mégis, a Nílus vízfelhasználását szabályozni hivatott, az Egyesült Királyság által szentesített 1959-es egyezmény mindössze két állam, Egyiptom és Szudán számára biztosította a Nílus teljes vízfelhasználásának jogát. Ezen a tényen az sem változtat sokat, hogy ekkor még az érintett afrikai területek zöme gyarmat volt, hiszen például Etiópia már ekkor is független államként működött, mégsem hívták meg a tárgyalásokra. A vízfelhasználási viták már a hidegháború alatt is folytak, de igazán az 1990-es évektől erősödtek fel. Különféle kezdeményezések és diplomáciai próbálkozások voltak arra, hogy a Nílus felső folyásának államai is jogot kapjanak a vízkészlethez, de ezek nem jártak eredménnyel: Egyiptom és Szudán sikeresen szabotálta a tárgyalásokat. Ennek következtében két évtized telt el bármiféle érdemi eredmény nélkül, és a fekete-afrikai szereplők türelme egyre fogyott. Kairó nem vette komolyan azokat az egyre határozottabb etióp és más hangokat, amelyek szerint ha nem születik megállapodás, egyoldalú lépések fognak következni.
A Nílus menti lakosság 2050-re meghaladja az 500 millió főt”