A betlehemi istállóban, állatok párája között egy aprócska élet sírt fel. Egy gyermek, aki megváltoztatja és megváltja a világot. Ha a jelenetre gondolunk, egy fiatal pár fáradt, de boldog arcát látjuk magunk előtt, amely egy cseppet sem mindennapi élethelyzetben – mai szóval krízisben – mert igent mondani az életre, amellyel különös kegyelemből megajándékozta a Jóisten, rá testálva az istengyermek felnevelésének élethivatását, felelősségét.
Vajon csak szívmelengető, kedves mese volna? Hiszen az erős, mindenható Isten miért is kellett hogy egy ilyen törékeny, magatehetetlen kisbabában mutassa meg arcát a világnak? Egy halandó testű apró emberben, aki harminchárom év múlva, élete teljében vérző testtel, kitaszítva végzi majd a Golgota keresztjén? Miért nem egy erős, felhőből alászálló, robusztus és sérthetetlen hős, egy igazi szupersztár jött el közénk, aki mögé lelkesen felsorakozhatott volna minden ember, akinek hírére elindult volna az egész világ Betlehem felé, nemcsak néhány pásztor és a napkeleti bölcsek? Helyette miért egy egyszerű, fiatal lány méhéből, a szülés kínjai közepette érkezett e világra, egy kiszolgáltatott csecsemő képében földre szállva az Isten, szabad választást engedve követésére?
Hogy is van ez? A mennyei krízisben micsoda hit kellett Máriának, hogy elhiggye földöntúli várandósságának okát, s mennyi hit kellett Józsefnek, hogy elhiggye mindezt Máriának? Mennyi hit kellett a pásztoroknak, akik úgy térdepeltek a kis Jézus körül, hogy semmit nem tudtak? S mennyi a napkeleti bölcseknek, akik bár mindent tudtak, amit az idő tájt tudni lehetett, egy jászolban fekvő újszülöttről hitték el, hogy a világ királya ő?