Világelső akar lenni

Balázs Boldizsár írása a Mandiner hetilapban.

Bizonyos mértékig (teniszmeccset) csak egyféleképpen lehet nyerni. Önazonosan. Roger Federernek például lebegve. Lebegve a természet törvényei felett, de neki sem mindig: ő is veszít. Mert a metafizika ledorongolható. Úgy, ha valaki mindig a leggyorsabban üthető irányt választja, mint a konok ausztrál, John Millman 2018-ban a US Openen, vagy ha valaki szétbombázza az adogatóudvart, mint a horvát óriás, Marin Čilić négy évvel korábban ugyanott.

November utolsó hétvégéjén ilyen ellenfeleket győzött le Piros Zsombor a világ tenisznemzeteinek elitklubjában, a Davis-kupa nagydöntőjén – alig több mint huszonnégy óra alatt két két óra feletti meccsen, a nekik kedvező gyors körülmények között, kemény pályán.

„Ha szoros meccset játszom velük, nekem már az is fontos megerősítés lett volna, hogy jó úton járok” – mondja a pályafutása eddigi legjobb helyezésével pillanatnyilag 283. Piros.

Már az első, Millman elleni meccs előtt is szokatlan tudatosságra volt szüksége a minden ízében budapesti srácnak. „A Himnusz alatt háromszor kellett megállnom, hogy el ne sírjam magam. Meghatódottságra nem pazarolhattam az energiáimat, tudtam, hosszú hétvége vár rám.” Azt azonban még nem, hogy mennyire. Nem elég, hogy mindkét meccsét szetthátrányból nyerte meg, az első napon élete legnagyobb győzelme után pihegve, már kihűlve kapta a hírt: Fucsovics Márton sérülése miatt újra pályára kell állnia, párosban. Másnap pedig rögtön felülmúlta a legnagyobb győzelmét. Az ellenfél nevét és a meccs lefolyását tekintve is. A Grand Slam-bajnok Čilić szettelőnybe került, majd Piros egyenlítése után, a döntő szettben brékelőnybe is. 1-4-nél úgy tűnt, semmi esély akár csak hozzáférkőzni egy Čilić-adogatáshoz, a horvát simán gyalogol el a győzelemig. A kis híján mozgásképtelenségig elcsigázott magyar viszont eksztázisba jött az utolsó húsz percre: öt játékot nyert meg zsinórban. Ezzel élete meccsét is. „A hazámért játszottam. Én az ilyen pillanatokért teniszezem, élek.” Majd kiszakadt belőle az előző napi Himnusz óta visszatartott sírás.

Piros Zsombor mióta él, teniszezik. Első edzője az édesapja, Attila volt. Attila előtt világos lett, hogy fiának érdemes lesz a játékkal foglalkoznia, amint a csecsemő Zsombor az elé fellógatott labdáról le sem vette a szemét. A labda feltétel nélküli szemmel tartása olyan ösztön, amelyet még átlagosan tehetséges játékosokba sem mindig tud bevésni az edző junior korukig. A későn serdülő Pirosnak – „most, 22 évesen érzem azt, hogy kezd férfivé lenni a testem” – viszont pont az ilyen kis finom előnyöket kellett összecsipegetnie a játék minden elemében, hogy 2017-ben Grand Slam-bajnok legyen a juniorok között az Australian Openen. „Egészen kicsi koromtól hozzászoktam, hogy nálam sokkal nagyobbakkal, erősebbekkel játszom. Olyan ez, mintha egy pehelysúlyú bokszoló kiállna egy félnehézsúlyú ellen. Tudom, hogy nem üthetnek át rajtam, mindent el kell nyelnem, és egyetlen lehetőségem lesz rá, hogy az ő erejüket használva beszúrjak az aprócska védtelen pontra – ha megtalálom hozzá a ritmust.”

Erre egy egész meccsen át a Zsomborhoz hasonló, vékony­dongájú játékosok kamaszkorukban általában nem képesek. Egy egész tornán keresztül pedig végképp nem. Így az utánpótláscímeket, minden sportágban, jellemzően akcelerált versenytársaik nyerik. De ezek a sikerek pont ezért nem jelentenek garanciát a későbbiekre nézve, amikor mindenki megerősödik.

Sajnos túl észszerűen látszik következni ebből, hogy a ritka kivételnek, a 180 centis és 69 kilós Piros Zsombornak csak ki kell ülnie, hogy érjen a teste, és ott lesz a világ legjobbjai között. „Vártam, hogy megtaláljon a siker, hogy a  top 100-ba kerüljek, hogy Grand Slamen játszhassak. Ehelyett a felnőttek közt egyre csak elvertek. Fájtak a tagjaim, olyan erővel.” Az ember nem is gondolná, milyen súlya van egy profi teniszező ütésének, amíg nem ül egy közeli sorban pár éles meccsen. „Volt pár év, hogy kihunyt bennem a láng, amellyel 17 évesen junior-Grand Slamet nyertem. Beletörődtem, ennyi, én erre nem vagyok képes. Elmentem az edzésekre, persze, de nem úgy. Többet kezdtem lógni a barátaimmal, szórakoztunk. Körülbelül másfél éve rádöbbentem, hogy ez nem lehet. Én ennél nagyobb küzdő vagyok. Nem hagyhatom, hogy a gondolataim széthúzzanak.”

A folyamatosan fejlődő Zsombor november elején a selejtezőből hat meccset nyerve a döntőig jutott egy pozsonyi Challenger szintű versenyen, ezzel életében először a háromszázon belül jegyzik a világranglistán. Ha kicsit még tud javítani, januárban selejtezhet egy Grand Slam-tornán, az Australian Openen. „A legnagyobb különbséget ez a lépcsőfok jelenti: amikor az ember a harmadik ligából bejön stabilan a másodikba, a Challenger versenyekre, és néha nekifuthat az elsőnek, az ATP-versenyeknek, Grand Slameknek is.” Csak egy kicsit lejjebb is egész más a világ. „A harmad­vonalban voltak pályák, ahol az döntötte el a meccseket, kinek merre pattan a labda a hepehupán. Egy bosnyák versenyen a szemerkélő esőben játszva az egész mezőny beleőrült abba, hogy harminc kakas egyfolytában kukorékolt a szomszédban. Remélem, mostantól már mindig rendes körülmények között teniszezhetek, mint itt, a Davis-kupa-döntőn. Ezek a fények, a tét a legjobbat hozza ki belőlem.”

De a szint is más. „Čilić ellen az első három játék után leültem a szövetségi kapitány mellé a térfélcserénél, és azt mondtam: »Kő (Köves Gábor, a Davis-kupa-csapat korábbi párosjátékosa, az Eurosport szakkomentátora – a szerk.), itt nincs esélyem. Leüt a pályáról!« Azt válaszolta, hozzam csak a szervámat, belejövök. Belejöttem.”

A Davis-kupa ebben különleges. A férfitenisz a világ legmagányosabb sportja. A játékos pőrén, egymaga áll minden kételyével akár öt órán keresztül a fényben. A világ szeme láttára kell a semmilyen más sportra nem jellemző mozdulatokat végrehajtania, és a szédületes tempó ellenére is minden hibát nevetségesnek él meg. Egyedül a Davis-kupában ülhet mellé valaki, hogy tartsa benne a lelket, tanácsot adjon. Ezért tűnhet el egy Davis-kupa-meccs erejéig akár két-háromszáz világranglista-helyezés: mert nem azok döntenek, amik a ranglistás helyekről döntöttek.

Az ausztrál Millman a legdurvább kezű a top 100-ban, Pirosé tán a legfinomabb azon kívül. A meccsükön jól látszott, ha az önbizalom nem tényező, Zsombor bízik a saját erényeiben, nem sietteti a játékot, és kivárja a pillanatát, akkor ki tud jönni, melyikük ügyesebb a labdával. Hasonlóan, ha nem ijed meg a teniszezők között is magasnak számító Čilić termetétől, adogatásaitól, tartja magát az egyetlen esélyéhez, akkor körbecikázva a pályát, mindig jó helyre csípve egy Grand Slam-bajnokot is legyőzhet. Az önazonossághoz önbizalom kell, abból pedig győzelem lesz. Aztán újra önbizalom. Okkal bízhatunk abban, hogy Piros Zsombor most bekerült ebbe a spirálba. Az önértékelés rendben van. „Én sosem leszek izompacsirta. Egy-két kilót még fel szeretnék kapni, főleg lábra, de többet nem is akarok cipelni. Ha ebből kihozom a legtöbbet, az elég.” A mersze úgyszintén. „Hogy mire? Bármire! Csak a közelmúltból: a belga David Goffin (világbajnoki és mesterversenydöntős, világranglista­-hetedik – a szerk.) és a francia Gilles Simon is (világbajnoki és mesterverseny-elődöntős, világranglista-hatodik – a szerk.) ugyanilyen alkattal verte Federert, Nadalt és Đokovićot is. Csakhogy én nem szimplán világelsőket akarok verni; én magam akarok az lenni.”

Nyitókép: MTI / Illyés Tibor