Foci, srácok satöbbi

Amikor Schäfer a 67. percben másodszorra is megszerezte a vezetést Münchenben, a stadion kétharmada egy emberként üvöltött fel és ugrott talpra. Csakhogy a magyar középpályás Münchenben rúgta a gólt, a szurkolók a Puskás Arénában ölelgették egymást, ahol történetesen egy másik mérkőzés, a Portugália–Franciaország csoportmérkőzés zajlott. „Ria! Ria! Hungária!” – zendítettünk rá, és velünk együtt nevettek és ordítottak a mögöttünk ülő francia srácok és a mellettünk táborozó kis portugál csoport. Akkorra már jól összebarátkoztunk. Igazság szerint mi is, ők is nagyon unták a budapesti mérkőzést, amely annyira békés mederben csordogált, hogy egy ilyet néhány évtizeddel ezelőtt, amikor utoljára ültem kettős rangadón az előd Népstadion lelátóján, sima bundameccsnek gondoltunk volna. Ezért sem esett nehezünkre, hogy a nem kis szerencsével megszerzett, drága helyünkkel mit sem törődve vagy negyvenezer emberrel közösen az egy időben zajló másik meccs eseményeit kövessük a telefonunkon. Cristiano, Jota, Mbappé, Pogba és a többi aranylábú nem is nagyon értette, mi van. Pedig rém egyszerű: nyár volt, boldogság, ünnep.

Sok tízezren vártuk, reméltük ezt az örömöt a részben magyar rendezésű labdarúgó-Európa-bajnokságtól. Ha a pandémia negyedik hulláma most nem figyelmeztetne minket, mára talán el is felejtettük volna, milyen volt a bezárt élet tavasszal. Lehet, hogy kevesen emlékeznek rá, milyen ádáz közéleti viták – értsd: Facebook-poszt-háborúk és kommentcsaták – folytak arról, hogy az egész oltási kampány csak azért van, hogy Magyarország telt házas Eb-t rendezhessen, és hogy a kormányzat a Magyar Labdarúgó Szövetséggel együtt milyen súlyos egészségügyi kockázatot vállal a tömegrendezvénnyel. A kockázat valós volt, a félelmek megalapozottak, de szerencsére azok az elemzések is, amelyek azt mondták, júniusra nagy esély van arra, hogy megfelelő biztonsági intézkedésekkel ne legyen számottevő negatív egészségügyi következménye a szurkolásnak. Nem is lett.

Annál több haszonnak lehettünk részesei. Újranyitottak a kocsmák mint a szurkolás elengedhetetlen és kultikus helyei, ismét megtelt a város jókedvű turistákkal, a nyárnak, a jó időnek és nem kicsit a futballnak köszönhetően újra szabadnak érezhettük magunkat. Én bizonyosan így voltam vele. Semmilyen atrocitásnak nem voltam részese, sem tanúja, a barátaimtól, ismerőseimtől sem hallottam ilyesmiről. Normális körülmények között – de hol vagyunk mi attól? – szót sem érdemelne, de úgy hozta a „divatmániám”,hogy a magyar–francián sikerült rózsaszínű pólóban tiszteletemet tennem. A Carpathian Brigade csatolt részei között ülve mégis mindössze egyetlen „inzultus” ért: Fiola góljánál ömlött a sör rám, mint a záporeső. Istenem, milyen boldog is voltam!