1961

Vannak családi történetek, amelyek évtizedekig rejtve maradnak. Hogy miért, rejtély. Harmincegy éve nem kell félni a következményektől, mégis sok mindenről nem beszélünk. Telnek az évek, és történetek vesznek el mindannyiunk családjában. Közhelyes, de a múltról tényleg beszélni kell, már csak azért is, hogy megértsük, mit tartogathat a jövő.

Felhő és Nosztár rég halott lovak. 1961-ben vitték el őket, hogy építsék a szocializmust, ami majd átmegy egy nap az emberi létezés legmagasabb fokába, a kommunizmusba. Nem akartak menni, de vitték őket, el a családjuktól. A gyerekek sírtak, a felnőttek ködös tekintettel nézték az intézményesített rablást. A rendszer gyönyörű jövőt ígért, és ezért áldozatot kellett hoznia a magyar parasztnak. Ez már nem az ötvenes évek volt. Nem volt verés, padlássöprés, kényszer-beszolgáltatás, legalábbis akkor, 1961-ben abban a faluban nem. Zsarolás és megalázás volt.

A lovak és huszonöt hold kemény munkával megszerzett föld tulajdonosának hetente jelentenie kellett, mit csinált. Egy Szávó nevű alaknak, aki az asztalra feltett lábbal hallgatta a beszámolót, gúnyos megjegyzésekkel kísérve. A parasztember a küszöbön állt, és soha nem beszélt vissza. Minden szavára vigyázott. Nem magát féltette, az unokáira gondolt, akiket iskoláztatni akart. Végül sok álldogálás, sok megaláztatás után fejet hajtott, és a földek bekerültek a termelőszövetkezetbe. Az unokák pedig, némi pecsétes, „kulákgyerek” pedigrével mehettek tanulni. Először gimnáziumba, aztán egyetemre. Na orvosnak azért nem, túl sokat ne akarjanak, de diplomát kaphattak.