A szuverenitásról

Hatvanöt évvel ezelőtt, november 4-én indította meg a Szovjetunió Magyarország elleni invázióját, hogy ellentmondást nem tűrve világossá tegye, az önrendelkezésnek nincs helye a szocialista érdekszférán belül. A szovjet erődemonstráció legalább annyira szólt kifelé, mint a birodalmon belül rekedt, rebellis magyaroknak, hiszen azt jelezte, bár Sztálin halott, a központi terrort és a kegyetlenséget nem vitte magával a sírba. Ez a nap a magyarok nemzeti gyásznapja, pedig akár a szabadság iránti természetes igény vérbe fojtásának nemzetközi gyásznapja is lehetne. Ilyen napok mementóként állnak előttünk, sokszorosan kiemelve a számunkra fontos értékeket, amelyek csorbulását, lábbal tiprását mindannyian húsba vágó fájdalomként éljük meg.

Ha a történelem nem tanított volna meg minket rá, akkor is egyre élesebben tapasztalhatnánk, hogy a szuverenitás nem a fán terem, napról napra meg kell küzdeni érte, még ha nem is a lánctalpakon érkező ellenséggel szemben. Olyan közegben kell helytállnunk, amelyet nem permanens összecsapásokra terveztek, hanem éppen ellenkezőleg, a békés együttélés garanciájaként alkottak meg egykoron. Ma egészen más viszonyok között élünk, másfajta hatalmi képletek által meghatározva, mint 1956-ban. Mégis, újra a szuverenitásunk megőrzéséről kell gondolkodnunk, és olyan kifejezéseket kell használnunk, amelyek Brüsszel szereptévesztését írják le: birodalmi logika, bürokratikus mechanizmus, magállamok és periféria.