Isten éltessen, Fjodor Mihajlovics!

Gyerekkoromban hirtelen jött az úgynevezett szent orosz irodalommal való, mindent elsöprő szerelembe esés. Aztán a kriminális irodalmi helyzetek kamaszos kutatásával folytatódott, fiatal felnőttként meg a 19. századi teológiai thriller izgatott az ünnepelt kapcsán a legjobban, aztán mindez „örök ragaszkodássá” változott. Mert lojális vagyok – s nem csak Zoszima sztarec, Aljosa Karamazov és Miskin herceg okán – a szentpétervári kapualjak, a megalázottak és megszomorítottak, a lázas tekintetű, saját cipőfűzőjüket megkötni képtelen istenkeresők, a skatulyákba nem szuszakolhatók iránt.

És ezt mind Dosztojevszkijnek köszönhetem. Pontosabban igazából Pilinszkynek, mert először az ő Szög és olaj kötetében olvastam gimnazistaként Dosztojevszkijről okosat, mélyet és felemelőt, addig csak a szokásos, „egzaltált oroszról” szóló közhelyérté­keléseket pillanthattam meg kritikákban vagy az iskolai könyvtár asztalán felejtett Szovjet Irodalom hasábjain. Pilinszky azonban félrelökte mindezt, és kinyitotta a kapukat az író drámai univerzuma előtt, amelyben nem a szokásos „humanista” attitűddel ábrázolnak, az emberről nem mint fejlődő, folyamatos entitásról, hanem mint drámai lényről értekeznek, igaz, sokszor kihagyásokkal, szürreálisan, filozofikusan, akár egy huszadik századi, modern szerző munkáiban.