Szigetelőszalaggal a falra ragasztottak egy banánt: hatmillió dollárért azonnal lecsapott rá egy „műgyűjtő”
Újra kitett magáért a világhírű olasz művész.
Cziffra György száz éve, 1921. november 5-én született.
Balázs János írása a Mandiner hetilapban.
Kevés olyan előadó van, akinek a személyisége még a lemezfelvételeken keresztül is annyira átütő, hogy átformálja mások életét. Velem pont ez történt gyerekként Cziffra György felvételeit hallgatva. Annyira elvarázsolt a szabadság és művészi tökéletesség, amit gyerekként még megfogalmazni sem tudtam, csak éreztem, hogy magam is zongoraművész lettem, és Cziffra felvételei meghatározták későbbi életemet.
Az ő játékmódja, a szabadsággal teli improvizatív előadásmód a klasszikus zenén belül új dimenziót nyitott – Liszt Ferenc játszhatott korábban így, csak róla nincs hangfelvételünk. Jellemző, hogy amit Cziffra nyújtott a zenén keresztül, annak is üzenete volt. Soha nem volt egyetlen hang sem, amit érzelem nélkül ütött volna le.
Elképesztően nehéz élete volt, mélyszegénységbe született, többször kellett újrakezdenie zongorázni, egyszer a második világháború után, majd az ötvenes években, amikor börtönbe vetették, és a kőbányában megsérült a keze – ezért is hordta később a jellegzetes csuklószorítót. Sokáig bárzongorázásból tartotta el magát, pedig jobban játszott, mint sokan, akik felléptek a Zeneakadémia Nagytermében. Épp beindult volna itthon is a karrierje, amikor jött ötvenhat, és ő családjával elhagyta az országot, így végül Franciaországból lett világhírű zongoraművész, akit az elsők között jegyeztek akkoriban.