Mindig van lehetőség a megújulásra – Végh Tamás lelkész a Mandinernek

Joó István interjúja a Mandiner hetilapban

Kerek ötven éve lelkész; hogy látja, a bő harminc éve ismét szabaddá vált vallásgyakorlás használt az evangélium terjedésének?
Történt előremozdulás a szocializmusénál jóval kedvezőbb légkörben, a társadalomban egyre inkább felismerik az evangélium jelentőségét – még ha a változás nem kiugróan látványos is. Felbecsülhetetlen érték, hogy már sokkal több helyen, például iskolákban is zavartalanul hirdethetik az élő hitre vezető evangéliumot, hiszen Pál apostol rómaiakhoz írt leveléből is tudjuk: „a hit hallásból van, Isten igéje által”.

Mit ért élő hiten ön, akit a református egyházban egyfajta „ébredési” irányzathoz sorolnak?
Egy magamfajta lelkész gyakran megkapja a saját egyházán belül is: csupán kegyességi irányzat, amit képvisel. Ez ellen határozottan tiltakozunk. Hogy meg kell térni, újjá kell születni, az alapkérdés. „Aki újonnan nem születik, nem látja meg az Isten országát” – mondta Jézus egy vele rokonszenvező nagytanácsbeli farizeusnak. A puszta vallásosság és az élő hit különbségtételét mindenképpen meg kell tennünk. Más az, amikor valaki elméletileg hisz Istenben, vallásos életet él, és talán még a Bibliával is foglalkozik, és más, ha valaki újjászületett, élő hitű ember. Utóbbi a Szentlélek által hitelt ad az örömhírnek, annak, hogy Jézusban Isten megváltót adott ennek a világnak. Ez teljesen átformálja a gondolkodását, ad neki bűnlátást, értékelni tudja az isteni kegyelmet, különbséget tud tenni jó és gonosz, értékes és értéktelen között.

Tehát visszanyeri mindazt, ami a Biblia tudósítása szerint elveszett akkor, amikor Ádám és Éva evett a jó és a rossz tudásának tiltott fájáról?
A teljes Szentírás alapján hirdetjük, hogy Isten a bukott embernek megváltót küldött ebbe a világba. A Jézusról szóló üzenet a legnagyobb örömhír a teremtés óta az egész emberiség számára. Két, semmi más módon meg nem oldható problémára hozott gyógyírt Jézus Krisztus halála és feltámadása. Az egyik a „bűnbatyunk”. Mindnyájan „bűnbatyuval” születünk, még ha születésünkkor egyetlen bűn sincs benne. De életünk folyamán napról napra szaporítjuk a bűnt. Erre egyetlen megoldás a bocsánat. Ezek mérhetetlen árát Jézus Krisztus fizette ki a kereszten. A másik nagy probléma a bűneset következtében megromlott természetünk. Mindannyian a fejünk búbjától a lábunk ujjáig hordozzuk ezt. Csak a feltámadott Jézust a Szentlélek által befogadva kaphatunk új természetet.

Sokan, kívülállók, nem értik, ha erről hallanak.
Furcsa volt ez a korabeli athéniaknak is, amikor Pál apostol megjelent közöttük. Ők inkább bölcselkedési újdonságokat szerettek hallgatni. Amikor Pál Jézusról beszél, azt mondják: „Bolondnak néz ez bennünket, mikor ilyeneket mond, hogy Isten odaadta értünk a fiát. Ez a fickó őrültségeket akar eladni nekünk!” Le is parancsolják az Areopágoszról… Éppen tegnap kérdezte tőlem egy régi jogász barátom: ilyen egyszerű lenne, hogy hinni kezdek Jézusban, leteszem a bűneimet, és őt fogadom urammá? Lehet ez ennyire könnyű? Azt válaszoltam: nekünk ilyen könnyű, de Jézusnak rendkívül nehéz volt, szétverték, testileg, lelkileg belepusztult az értünk meghozott áldozatba. De meghozta, hogy nekünk takarékba tegye – kétezer évvel ezelőtt – a bűnbocsánatot, az áldott földi életet és az örök életet.

Nem volna szükség a jó cselekedeteinkre?
A megváltásunk szempontjából nincs; jó cselekedeteink a megváltott életünk gyümölcsei. A reformáció idején, az 1500-as évek elején újra megfényesedett az örömhír, hogy semmit nem kell hozzátennünk az üdvösségünkhöz, csak a megváltást kell értékelni és elfogadni. Száz százalékban Jézus fizetett meg a bűneinkért! Ehhez semmit nem tehet hozzá bűnbocsátó cédula, ereklyekultusz vagy emberi jó cselekedet.

Olyan nagy lelkesedéssel magyarázza…
Mert az az én örömöm, ha ezt az evangéliumot meghallja egy fiatal, aki bajból, nihilből kiutat, értelmet keres az életének. Ő vagy akár egy házas, középkorú vagy idős ember számára ebből olyan kapcsolat születhet a mennyei világgal, amilyenből az élete biztosan profitál.

Mondana erre példát?
Emlékszem, a fasori gyülekezetben, ahol majdnem húsz éven át szolgáltam a nyugdíjba menetelemig, valamelyik hétvégi tábori együttléten, igealkalmon megtért egy férj és feleség, akinek a házassága romokban volt, kapcsolatuk utána alapjaiban újult meg. Említhetném a szenvedélybetegeket is, akik a rájuk szakosodott missziós telepeken gyógyultak a megkötözöttségükből. Például a kárpátaljai Csongoron, ahol szabadító erővel szól a tiszta evangélium. Jártam ott vendég-igehirdetőként, azért tudom.

Ha már az útjait szóba hozta: 2014-ben ugyan nyugdíjba ment, 67 évesen bejárta a Kárpát-medencét, evangelizációs heteket tartva helyi gyü­lekezeteknek. Miért lett idősebb korára egy reformáció kori vándorprédikátorra hajazó lelkész?
A fasori gyülekezetben töltött két évtizedből mintegy négyszáz olyan emberről tudok, aki élő hitre tért. A református lelkész azonban 70 éves koráig maradhat gyülekezeti lelkész, utána kötelezően nyugdíjba kell vonulnia. Eredetileg úgy terveztem, kitöltöm ezt a lehetséges szolgálati időt, de 67 éves koromban egyszer a feleségem egészen váratlanul megkérdezte: „Biztos, hogy neked 70 éves korodig itt kell szolgálnod?” Abban a pillanatban tudtam, hogy nem. Nyugdíjba mentem azzal a gondolattal, hogy Isten új feladatot jelölt ki nekem. Az elkövetkező években Szentgotthárdtól Székelyudvarhelyig mintegy nyolcvan gyülekezetben tartottam igehirdetés-sorozatot. Utólag látom Istennek azt a mérhetetlen előrelátását, hogy leakasztott egy embert: „Ne maradj a gyülekezetben a megszokott üzenetekkel, hanem indulj oda, ahol vadonatúj a jelenséged, a megjelenésed, a vidámságod, a stílusod.” Egy kis panziós helyiséget béreltek ki nekem a helyi testvérek, vagy a parókián oldották meg a lakhatásom. Négy-öt estén prédikáltam. Emellett erősítettem a sokszor megfáradt gyülekezeti lelkészeket. Napközben felkerestem a helyi egyházi iskolát vagy szeretetotthont is, ezek személyzetének is alkalmakat tartottam. Kölcsönösen örömteli időszak volt, egyfajta hívő­fesztivál-jelleget öltöttek a látogatásaim. Volt, hogy sok más környékbeli helységből is érkeztek az emberek.

Olyanok is, akiknek addig nem volt kapcsolatuk az egyházzal?
Igen, de nem ez volt a jellemző. Inkább az, hogy jöttek kisbusszal, s kiderült, csupa gyülekezeti tag ül benne. Többnyire nem jutott eszükbe, hogy jó előre szóljanak a templomba nem járó szomszédnak, rokonnak, ismerősnek, munkatársnak. Ez is feladatunk, hogy a misszióra neveljük a gyülekezeti híveket. A fasori szolgálat alatt felismertem, elsősorban nem mi, lelkipásztorok hozzuk be a gyülekezetbe az új tagokat. A hitre jutott emberek megváltozott életét veszik észre munkahelyen, családban, barátok közösségében. Így ők lesznek az igazi hívogatók.

Sokan hajlamosak leszólni a hagyományos egyházak gyülekezeteit: komorak, nem elég lazák. Nincs igazuk?
Az biztos, hogy egy lelkésznek nem a tradícióba merevedett vallásosság terjedéséért kell fáradoznia. Jóllehet, ahogy idősödöm, egyre jobban becsülöm a kereteket. Végiggondoltam a saját esetemet: ha Fótról Budapestre kerülve nincs az a szép templom, nincs az egyházi iskolánk, ha nem keresztelünk, temetünk, anyakönyvezünk, ha nem látogatjuk lelkésztársaimmal a családokat, és ha nincs meg az infrastruktúra, ami ott volt, akkor mehettem volna két bőrönd Bibliával a Lövölde térre, kiáltozva, hogy „Jézus a megoldás!”. Az egyházi keretek sokszor olyanok, mint a vízvezeték-hálózat a kertészetben. Lehet, hogy rozsdás, nem fut benne víz, de amikor végre éltető vizet kap, az végigfut a vezetékben, és a kiépített rendszer igen jó lehetőséget ad a hatékony működésre. Nem véletlen, hogy az egyházakat megőrizte Isten a maguk sokszor rozoga állapotában, olykor anélkül, hogy az evangéliumot igazán képviselték volna. Voltak racionalista századok, évtizedek, amikor ahelyett, hogy Jézust, az élő forrást hirdették volna, és emberek életét kötötték volna össze a mennyel, filozofáltak, mindent csináltak. Csak a lényeg, az evangélium nem ment tovább. De mindig van lehetőség, szükség a megújulásra.

A kormány gyakran megkapja az ellenzéktől, hogy ál­keresztény. Tudjuk be a szüntelen kampánynak?
Nem helyeslem ezt a megbélyegzést, és nem csak azért, mert sokszor a hithez – jelenleg – ellenségesen viszonyulók teszik. Lássuk meg: hatalmas dolog, ha az úgynevezett politikai keresztyénség képviselői, akik most hatalmon vannak, az alkotmányban rögzítik a magzat élethez való jogát vagy éppen azt, hogy a házasság férfi és nő szövetsége, és így tovább. Nagy segítség ez egy nemzet fennmaradásához, ahhoz, hogy társadalmunkban ne essen atomjaira az élet úgy, mint a Nyugaton. A felgyorsultan és rendkívül erő­szakosan terjesztett lmbtq-ideológia tombolása idején le­egy­szerűsödik a keresztyén ember előtt a választás. Olyan pártokra nem szavazhat, amelyek durván szembefordulnak Isten teremtési rendjével.

Nyitókép: Ficsor Márton