A velünk élő Monarchia

A trieszti és a pesti utcakép kísértetiesen egyezik: a század­elős paloták sora, a homlokzatok sötét színeikkel, jobbára kopottan, de elegáns vonalakkal. Ősi trieszti rionénkban, azaz negyedünkben, a Barriera Vecchiában hasonlóképpen a város szívében vagyok, mint otthon, Pesten, a Jókai tér környékén: mindkét esetben csak néhány percnyi sétára a belvárosok legbelsejétől, ahol az Adria vagy a Duna vize csillan korzó-főtér mellett.

Folyóhoz vagy tengerhez jutáshoz nagyjából szabályos négyzetrácsos, elegáns negyedeken megyek át, Triesztben ott az árulkodó név: ez a környék már a Borgo Teresiano, nevét természetesen éppúgy Mária Teréziáról kapta, mint a mi fővárosi VI. kerületünk. Itt már mintha a pesti Váci utcán járnék – vagy éppen a Graben környékén Bécsben. Az épületek, a hangulatok, az arany császárkori nagyvárosiasság méretei és arányai alig különböznek a mintaadó bécsitől, ha a klíma kissé, sőt néha nagyon is eltér: szó szerint más szelek fújnak Triesztben, mint Bécsben, mint Budapesten – előbbi kettő jóval szelesebb város.

A szellem is hamar megcsap, nemcsak a tenger felől fújó szellő: Trieszt nagy irodalmi lakói, szülöttei – gondoljunk most csak a magyar Giorgio Pressburger vagy Umberto Saba rövid történeteire, Claudio Magris melankolikus esszéire – valami nagyon hasonló, derűre borús, álmodozva is gyakorlatias életérzés nyomait őrzik műveikben; ami pedig felvillan – menjünk csak minél messzebbre – a galíciai Drohobicsban élt Bruno Schulz varázsos, fahajas novelláiban is. És itt nemcsak a Trieszttől Lembergig meg Brünntől Brassóig tartó régiót meghatározó zsidó kultúra abroncsaira gondolok, hanem mindarra, amit így mondhatunk: a bennünk és velünk élő Monarchia.