Familia Dei – Isten családja

Hívő emberekként valljuk, hogy a család alapja, középpontja és védőbástyája Isten. De ha ezt az egyházban kimondjuk, vajon segítünk-e azoknak, akik ma a mindennapi élet világában vagy éppen a közélet, a kultúra, a tudomány, a kormányzás terén küzdenek azért, hogy a családnak, melyet egy férfi és egy nő alkot, s gyermek(ek) érkezésével teljesedik ki, legyen jövője?

A kérdés indokolt, mert erős az ellenállás, azoknak az egyértelmű alapvetéseknek az elutasítása, melyek vallásos alapon, definíciószerűen fogalmazzák meg az emberi élet értelmét, megkérdőjelezhetetlen örök, transzcendens eredetét. Azt is tapasztaljuk, hogy növekszik az igény a tanításra, az egyértelmű eligazításra azok körében, akik nem fogadnak el készen kapott válaszokat életük nagy kérdéseire: a honnanra, a miértre, a hogyanra, a hovára; s ösztönösen érzik, hogy a világháló stílusában nyújtotta megváltásreceptek legfeljebb zsákutcába visznek. Kevés lesz ma racionálisan érvelni, belátni és beláttatni, hogy a 21. századi emberiségnek akkor van jövője, ha megerősíti a család intézményét. Nem elég tudni eszünkkel a jót, ihlet és erő is kell hozzá, hogy megtegyük. Ez az ihlet és ez az erőforrás az, amit a keresztény hit világa kínál. Ezért nem mondhatunk le róla.

A keresztény hit- és erkölcstan a családot teremtési rendnek nevezi, amelyet Isten az ő teremtő akaratával nekünk ajándékba adott. Az ember a családban a gyermekvállalással Istennek teremtő társa lesz. Van-e ennél nagyobb méltóság, ihlet azoknak, akik ezt az Istent „mi Atyánknak” szólítják? A teremtési rend kifejezés változatlanságot és változtathatatlanságot sugall. A párkapcsolati kultúra azonban a stabilitással szemben éppen a változékonyságot mutatja. Azt, hogy koronként eltér, hogyan élnek az emberek egymással. Isten szava kinyilatkoztat, mi meg élni akarjuk az életünket abban a relatív világban, amelybe beleszülettünk. Megszólít tehát az isteni textus, az, amit Ő mond, amit Ő megíratott a Szentírás szerzőivel, s ez előírás lesz, mert beleíratja az életünkbe is, annak a változó körülményeibe, a kontextusba. A kontextus – életünk konkrét összefüggései – változik, a textus pedig örök.

Hogyan lehet azt, ami örök, megvalósítani abban, ami változik, ami ideiglenes? Hűségesek akarunk lenni Isten szavához, a rendhez, amelyet Ő adott. Mert hisszük, akkor lesz jó az életünk, a házasságunk, a családunk, a gyermeknevelésünk, a szülőkkel való kapcsolatunk, ha mind ebből a hűségből következnek. A családban sem az imádott másik ember a cél, a nő vagy a férfi, hanem az egyedül imádandó és imádható Isten, az Ő szeretete azért, hogy aztán ebből a szeretetből tudjunk élni párkapcsolatban is, házasságban is, családban is, különféle emberi viszonyainkban is. Ha azt akarjuk, hogy a változatlanból a mi változó életünkben felszabadító, vonzó, derűs családi életgyakorlat legyen – ami persze mindig teher, felelősség is –, akkor nem kerülhetjük ki azt a szellemi, lelki küzdelmet, amely a kinyilatkoztatásból aktuális tanítást, életsegítséget alkot. A keresztény élet, amely lényegéből következően a közösségen belül teljesedik ki, éppen az itt kiküzdött, kipróbált életformát mutathatja meg a külvilágnak úgy, mint a teremtési rend időszerűen megvalósuló életvitelét.